Többször láttuk a szegedi TV körzeti stúdió adásaiban vagy olvastuk a Délvilág rendőrségi híreiben, hogy Bárány Zoltán, a Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság sajtószóvivőjeként nyilatkozik.
A szegvári fiatalembert ritkán látjuk idehaza.
– Szeretném, ha elmondanád általános iskolás korod után mit tanultál, hova kerültél?
– A szegedi Déri Miksa Szakközépiskolában általános gépipari szakon érettségiztem 1988-ban.
Felvételiztem a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolára – a GAMF-ra -, Kecskemétre. Ide csak levelezőre vettek fel. Itt végeztem automatizáláson gépészmérnökként.
Ezt követően, mielőtt munkahelyet kerestem volna, elmentem katonának. Már a sorozáson eldöntöttem, hogy beíratkozom ejtőernyősnek. Azt az egy évet nem akartam söprögetéssel eltölteni. Még bevonulásom előtt kiképeztek honvédségi segítséggel, ugrottunk 11-et. Ezt elvégeztem júniusban, és augusztusban bevonultam. Nagyon gyorsan behívtak, mert már 23 éves voltam. Egyik-másik tiszt és tiszthelyettes fiatalabb volt nálam.
A főiskolai végzettségem miatt el akartak küldeni tartalékos parancsnoki kiképzésre, illetve beosztottak volna írnoknak, de nagyon ügyesen írtam rondán szabványbetűkkel, nem akartam ilyen beosztásba kerülni, mert ezt bármelyik cégnél meg tudtam volna csinálni.
Azért jöttem ide katonának, hogy ugorjak, búvárkodjak, hogy sziklát másszak, mindent kipróbáljak. Ejtőernyős, mélységi felderítő lettem. Kaptam lőkiképzést, hegyi kiképzést, téli kiképzést. Háromszoros kiváló katona lettem.
– Hogyan kerültél a rendőrséghez?
– Leszereltem és próbáltam elhelyezkedni. Volt főiskolám, alapfokú angol nyelvvizsgám, különleges, speciális kiképzéseim. Elmentem a főkapitányságra, Szegedre, hogy szeretnék kommandós lenni, mert a katonai kiképzésem hasonló a rendőrségi kommandóséhoz, csak rájuk más jogszabályok és szabályok vonatkoznak. Ismerős híján nem tudtak foglalkoztatni ilyen végzettséggel, pedig többet ugrottam, merültem, ereszkedtem a 11 hónap alatt, mint ők másfél év alatt. Kiderült, hogy tiszti helyük nem volt. Tiszthelyettesi beosztás volt, de végzettségemnél fogva csak akkor tölthettem volna be ezt a helyet, ha lemondok rendfokozatomról. Akkor viszont véges lett volna az előrehaladás, bizonyos szinten megálltam volna. Mondták azt, hogy maradjak a rendőrségnél, mert bővíteni szeretnék a bevetési alosztályt, ahol lesz tiszti hely is.
– Végül is milyen beosztásba kerültél?
– A vizsgálati osztályra kerültem a szegedi rendőrfőkapitányságra. Ott eltöltöttem másfél évet, amit ki kellett volna hagyni az életemből. A szakmai tudást meg lehetett szerezni, de a leterheltséget, az ideget el lehetett volna kerülni. Nagyon sokat kellett dolgozni, kevesen voltunk rá, s nem is igazából értettünk hozzá. Idősebb kolléga nem volt, aki átadhatta volna a tapasztalatokat, ők belátták, hogy nem lehet bírni ezt a munkát, leszereltek vagy más beosztásba kérték magukat.
Átkértem én is magam másik helyre, így lettem nyomozó, gépjármű felderítő. Az eltűnt nagyértékű külföldi gépkocsik elkövetőit kellett elkapnom. Ez volt a legnehezebben megközelíthető dolog, főleg ott Szegeden, ahol közel vannak a határok. Akkor még nem volt olyan jó a kapcsolat a jugoszlávokkal és a románokkal. Azóta határtalálkozókon vesznek részt a határmenti megyék főkapitányai és visszaadják a megtalált autókat. Három évig próbálkoztunk, hol így, hol úgy sikerült. Volt, amikor országosan kiemelkedő felderítést értünk el, volt, amikor nem, szerencse dolga volt.
A második évben el kellett végeznem egy átképző tanfolyamot. Kétszer 5 hónap alatt a Rendőrtiszti Főiskola anyagát adták le. Ebből kellett újabb államvizsgát tenni, ami felsőfokú képzési jegyzékben szereplő rendőrszervező tiszt végzettséget adott.
Ezután megkérdezték, elvállalnám-e az igazgatásrendészeti orszályon a közlekedésrendészeti alosztály vezetését. Nem is tudtam, mit jelent, mi a munkakörük. Jogosítványkiadással, forgalmi engedélyek kiadásával, autóátírással foglalkoztunk. Ide tartozott az idegenrendészet is, ahol tartózkodási engedélyt állítottunk ki az igénylőknek.
Én ezt elvállaltam, 10 hónapig töltöttem be ezt a beosztást, mert utána az önkormányzatok okmányirodái vették át ezt a feladatot. Nálunk csak az idegenrendészet maradt, meg a sportfegyver ügyintézés. Ide már nem kellett alosztályvezető.
A megyei főkapitányság kiírt egy pályázatot munkabiztonsági felügyelő beosztásra. Ehhez műszaki főiskola kellett, valamint a rendőrszervező tiszt végzettség. Több jelentkező közül engem választottak. 2000. december 1. óta vagyok a főkapitányság munkabiztonsági felügyelője.
Én foglalkozom a munkavédelemmel a rendőrségen belül Csongrád megyében. Én vagyok az a csúnya ember, aki ellenőriz, megbüntet munkavédelmi területen, munkabaleseteket vizsgálok ki. Másfél éve vagyok munkavédelmis, de sokat kell harcolni, mert a munkavédelem pénzbe kerül.
Szépen, apró lépésekkel próbálok előrejutni. Van, amit elfogad a főkapitány úr és megcsináltatja, van, amit kevésbé tart szükségesnek. Kifelé a rendőrségen nem látszik, hogy mit csinálok ebben a munkakörben. A munkatársaim arcán látom az örömöt, a megelégedést, ha valaki kap egy állítható háttámlájú széket, amin egész nap kényelmesen ül, kap egy jobb monitort, számítógépet, kap íróasztalt, kap papírt, a fénymásolót kirakják mellőle a 2×2 méteres irodából, kap védőitalt. Ők sem látják azonban, hogy a felújításoknál mit szeretnék elérni. Például előírták a törvényben az esélyegyenlőség elvét, hogy a rokkantak is meg tudják közelíteni az épületet.
Kedvencem most a dohányzás. Én nem dohányzom, így jó embert találtak az ellenőrzésre. A törvény lehetőséget ad arra, hogy az én tüdőmet más ne mérgezze a munkahelyemen. A rendőrségi épület nem dohányzó létesítménynek épült, kevés az olyan hely, amit ki lehetne jelölni dohányzásra. Néhány irodában is engedélyezett. Ezt ellenőrzőm és szóbeli, írásbeli figyelmeztetésben részesítem a kollégákat, akik ezt nem igen veszik jó néven. Én csak a munkámat végzem, sokan elfelejtik, hogy nem én hoztam az intézkedést, hanem a főkapitány úr. Nem engem vesz semmibe, hanem a főkapitány urat.
Csatolt munkakörben bíztak meg a sajtóreferensi feladatok ellátásával.
Most kb. fél éve kaptam egy harmadik feladatot is, a minőségbiztosítást.
Azért vállaltam el, mert kapcsolódik a munkavédelemhez,és érdekel is.
A rendőrségen belül a TQM minőségbiztosítási rendszert szeretnénk bevezetni, mert a rendőrség is egy “szolgáltató cég”.
Csak ennek a szemléletnek még ki kellene alakulni, mert nem egészen úgy működik a dolog. Az ügyfelekkel a jelenlegi jogszabályoknak megfelelően kell intézni az ügyeket, kedvesen, szolgálatkészen. Azonkívül a dolgozók munkakörülményeinek jobbátételére is gondolnunk kell. Legyenek alapvető dolgok a munkájukhoz: papír, amivel dolgozhat, legyen olyan klímakörnyezet az irodájában, ahol kellemesen érzi magát, stb. Apró lépésekkel kell előrehaladnunk.
Első lépésként ebben a munkakörömben csináltam egy felmérést, amelyben a lakosság és nagy cégek véleményét kértük ki a rendőrségről, illetve saját dolgozóinkkal írattunk véleményt. Ezt értékelték a Debreceni Egyetemen. Kiderült, hogy lehetőségeinkhez képest jól teljesítünk. A lakosság körében sokkal jobban ítéltek meg bennünket, mint mi saját magunkat. Most a kormányváltás után várjuk, hogy az országos főkapitány úr milyen minőségbiztosítási rendszert szeretne alkalmazni.
Ez a minőségbiztosítási rendszer két évente önértékelést ír elő, valamint intézkedési tervbe foglalt folyamatos feladatokat, amelyek javítják az állomány megelégedettségét munkahelyi körülményeikkel.
Az országban mindenütt egy team van felállítva, aki csak ezzel foglalkozik. Nálunk egyedül én csinálom, ráadásul csatolt munkakörben.
Emellett lőkiképző is vagyok, meg intézkedéstaktikai oktató. Évente 2-3 alkalommal lőkiképzést tartok, illetve vizsgáztatok. Felelősségteljes munka, mert figyelni kell a balesetveszélyre is. A vizsgán van egy alapkövetelmény, aki ezt nem teljesíti, azt el kell küldenem pótvizsgára. 6 hónap múlva újravizsgáztatjuk, ha ott se sikerül, le kell szerelni. Végre már ilyen minősítési követelmények is életbe léptek. Kell ez, mert kicsit elavult már a rendőrség, nemcsak technikailag, hanem az emberi felkészültség terén is. A rendőrnek megfelelően kell használnia a fegyverét.
Igaz, hogy rengeteget dolgoznak a rendőrök, mert kevesen vagyunk, nincs idejük rá, hogy edzenek. Viszont ha rossz az erőnlétük, hogyan kapják el a bűnözőt?
Minden évben van egy erőnléti felmérés is. Be van osztva három beosztási kategóriába és 5 korcsoportba a szintkövetelmény. Ez alapján meg van határozva, hogy melyik gyakorlatból mennyit kell teljesíteni. Kétszer van évente ilyen felmérés: egyik a gyakorlás, hogy fölkészítse az állományt, a másik pedig az éles. Ott is kénytelen voltam 3-4 embert elküldeni, mert nem teljesítettek megfelelő szinten. Ez előírás, mindenkinek meg kell csinálni.
– Tudsz-e valamit a két szegvári fiatalemberről, akik gyilkosságért ülnek börtönben?
– Nem tudom, hol vannak.
Vannak hírhedt személyek Szegvárról, akik belecsúsztak ebbe-abba. Általában a szegvári bűnesetekről nem mindig hivatalos úton értesülök, mert van, amelyiket bele sem írják a napi jelentésbe. Nekem mindennap át kell olvasnom az újságokat, illetve az első összefoglaló jelentést, amiben leírják, hogy mi történt a megyében. Van, amire előre ráírják, hogy sajtóban nem közölhető, ezt már el sem olvasom, nem keveredik a fejemben.
Amikor itthon vagyok, kérdezgetnek a szegváriak, de igazából nem sokat tudok mondani. Ha bírósági vagy ügyészségi szakaszba kerül egy ügy, vádemelési javaslatra megküldtük, akkor nincs illetékességünk nyilatkozattételre.
Általában a megyei újság szokta hozni a nagyobb ügyekben a bírósági ítéleteket.
– Ennyi féle feladatot ellátni egy embernek szinte képtelenség.
Te hogyan bírod ezt a sokrétű munkát?
– Ez csak hozzáállás kérdése. Ha meg tudom és meg akarom, akkor meg lehet csinálni. Döntésképes vagyok, el tudom dönteni, hogy melyik a fontosabb, hogy melyiket kell először megcsinálni.
Értelmes sorrendet állítok fel a fejemben, a munkafolyamatokban is. Így minimális időkiesésem van.
Hasonló tudású embernek, akinek nincs menedzsmentje, ugyanazt a feladatot egy órával hosszabb ideig tart megcsinálni.
Nagyon nagy előrelépés, hogy ilyen beosztásokban vagyok, hogy ismert vagyok.
– Magánéletedről is szeretném, ha mondanál valamit!
– Több mint három éve vagyunk együtt élettársammal.
Van egy gyönyörű 10 hónapos kisfiúnk, Szabolcs. Van egy felújított, idősebb családi házunk Szeged kertvárosában. Olyan, mint egy falu, szép csöndes helyen van. De egy saroknyira van a buszmegálló, két perc séta után ott vagyunk, a busz a munkahelyem előtt rak le.
Fokozatosan alakítgatjuk a házat, egy év alatt sok mindent megcsináltunk, igyekeztük lakhatóvá tenni a picinek. Kert is van már, ahol majd szaladgálhat.
Tökéletes környezet a kikapcsolódásra. Bár igazából ki kellene tolni a napot pár órával, hogy saját magamra is tudjak elegendő időt fordítani, normálisan edzeni, visszatérni arra a fizikális edzettségi fokra, mint amikor katona voltam. Az ülőmunka, az éjszakázás, az idegeskedés nem tesz jót. Ha van szabadidőm, inkább alszom addig, ameddig nem szól a telefon, vagy az ébresztőóra.
Időnként már annyira idegesítő, ami bent van, hogy néha a család rovására is megy. Akkor kimegyek a kisházba, bekapcsolom a számítógépemet. Ott hogyha jobban nyomogatom a billentyűket, azzal nem bántok meg senkit. Nem lehet, hogy ilyen hajtás, ilyen sebesség mellett ne gyűljön fel bennem a feszültség. Azt ki kell sütni valahogy. Ilyenkor elmegyek biciklizni, focizni, bokszolni. Kimegyek a tanpályára vezetni, ami oldja a belső feszültséget.
Sajnos arra, hogy ejtőernyőzzek, már sem kedvem, sem pénzem nincs. Szegeden nincs jó gép, amiről ugrani lehetne. Szolnokra, Pestre, Balatonkilitire kellene menni.
Olcsóbb hobbit választottam, a sportlövészetet.
Van egy lövészszakosztályunk a Rendőrtestedző Egylet keretén belül. Tagja voltam 2 évig a Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság csapatának, amely rendőr lőversenyen szerepelt. Meg is nyertük folyamatosan. Most az idén kikerültem belőle, mert 2 %-kal megvertek, azaz 8 ponttal teljesítet jobbat a 600 pontos pályán az előttem lévő.
Tagja vagyok a Magyar Szituációs Lövészszövetségnek.
Most amatőr kategóriában versenyzem. Mi a saját szolgálati fegyverünkkel lövünk. Ezeken a versenyeken bárki indulhat. A verseny abból áll. hogy minél gyorsabban, minél több találatot érjek el. A gyakorló lőszerből 50 db kétezer forintba kerül, a sportlőszerből 4000 Ft-ba. Ez sem olcsó dolog tehát, mert nevezési díjat, utazási költséget kell fizetnünk. Rengeteget kell gyakorolni, szinte naponta, hogy bizonyos szintet elérjünk. A versenyen pályák vannak felépítve. Van benne álló cél, mozgó cél, túsz – amit nem szabad meglőni- , papír cél, fém cél.
– Milyen távlati terveid vannak?
– Most szeptemberben kezdem a következő egyetemet a budapesti műegyetemen. A beosztásomhoz köteleztek a munkavédelmi felsőfokú végzettség megszerzésére.
Két és fél év, meg egy félév a diplomamunka elkészítése, és munkavédelmi szakmérnök leszek. A munkahelyem biztosít időt a tanulásra. Minden pénteken tanulónapom van, ami azt jelenti, hogy bent vagyok a rendőrségen, de tanulok. Ehhez még jár vizsgánként 4 szabadnap is. A tanulás nem áll távol tőlem, mert folyamatos önképzéssel tudom jelenlegi feladataimat is ellátni. A jogszabályok változnak, utána kell olvasni.
Ezután a jogi egyetemet szeretném elvégezni. Nyugdíjas koromban békésen, otthonülőként fogom élni az életem. Ha meg lesz a jogi diplomám, akkor próba pereket fogok indítani biztosító társaságok, szolgáltató vállalatok ellen.
Nagyon sokszor kerülnek kis emberek olyan helyzetbe, hogy nem tudnak előbbre jutni a hivatalokkal szemben. Nincs energiájuk, kapcsolatuk és inkább kifizetik a büntetést.
– A családod hogyan viszonyul a sok munkádhoz, bizonytalan munkaidődhöz?
– Ezt talán Edit, a társam tudná elmondani.
– Zoli nagyszerű társ, és a legjobb apuka. Szeretnénk, ha több időt tölthetnénk együtt, de elfogadjuk, rohanó életét, és minden közös órának örülünk. Szabi minden alkalommal kitörő kacagással üdvözli apukáját, akkor még a nap is kisüt! Zolinak az okozza a legnagyobb lelki konfliktust, hogy hogyan legyen minden téren száz százalékos. Mi abban tudunk neki segíteni, hogy otthon egy békés, biztos, nyugodt hely várja.
– Szeretném, ha elmondanád Te mivel foglalkozol?
– Általános iskolai tanár vagyok, magyar-történelem szakos, valamint az újságíró szakot is elvégeztem. Tanítottam hét évet, majd váltottam.
A tanítást azért hagytam abba, mert sokkal jobban kijöttem a gyerekekkel, mint a kollegákkal. Nem nézték jó szemmel, hogy olyan dolgokról – pl. a drogokról – is beszélek a gyerekekkel, ami nekik nem tetszett. Sajnos az idő engem igazolt, ma már az általános iskolás korosztályt is elérte ez a veszély. Kell a kiskamaszokkal tisztázni a dolgokat, hogy legyen fogalmuk róla, tudjanak választani különféle élethelyzetekben.
Váltottam, vendéglátói képesítést szereztem, és sógorommal vendéglátóipari kft.-t. működtetünk.
A régi könyvtári eseményeket- számítógépezés, térképmásolás -, általános iskolai, középiskolai, főiskolai élményeket felelevenítve fejeztük be a beszélgetést. Nekem nagyon élvezetes volt bepillantani egy érdekes ember, érdekes munkájába.
Köszönöm, hogy beszélgethettem veletek. Sok sikert kívánok munkátokban, jó egészséget a gyermeketek felneveléséhez.
