Ma, a gyors tempójú XXI. században már nehéz rekonstruálni őseink évszázadokkal ezelőtti életmódját, ezen kívül az iskolai történelem órák alacsony száma miatt az egykori mindennapokról alig esik szó.
A fennmaradt írásos anyag alapján e cikkben igyekszem megrajzolni Szegvár középkori hétköznapjainak egy-két részletét.
Amikor 1075-ben Sapi földet (a mai Berek területe) I. Géza király a Garamszentbenedeki Apátságnak adta, megemlítették a hozzá tartozó erdőt a fa fajtája nélkül. 1332-ben, amikor Zeegh néven először szerepel a település, egyetlen fűzfáról esik szó (helye nem messze van a szentesi Nádas-csárdától). 1410-ben 21 szegi jobbágy Tömörkényen erdőt vágott, de nem tudjuk a fajtáját (és sorsát).
Tíz évvel később a szegiek Sáp birtokon hatalmaskodtak, és kivágták az apátsági gyümölcsfákat, ez pedig arra utal, hogy komoly gyümölcstermesztés is folyt ezen a vidéken. 1426-ban a szegi és szentgyörgyi lakosok újabb, fegyveresen (!) biztosított akció során kivágták az apátság Háromfülerdő (Harumfiwlerdew) nevű erdejét, az okozott kárt 400 forintra becsülték (ez akkor hatalmas összeg!); és hasonlóan jártak el a Csanytelekhez tartozó Chanierdew nevű füzessel is. Az 1460-as évekből fennmaradt adat szerint a Haromfylerdew is füzes, és volt mellette egy hasonló nevű rét is. Ezek szerint tehát a középkorban a környék egyik meghatározó fafajtája lehetett a fűz: tudjuk, hogy még a XIX. században is rendszeresen ültették és vágták az árterületeken, és töltések megerősítéséhez is hasznosították. Tüzelőnek a környéken fát csak ritkán használtak ebben a korban (ezt Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek írta le), e célra nádat – és bármily furcsa – állati ürüléket használtak. A környék fában szegény volt – ez abból is kiderül, hogy 1460 novemberében a szegi jobbágyok egy derekegyházi malmot bontottak szét faanyagáért; de ipartörténeti szempontból is érdemes tudni arról a malomról, amely a XV. században létezett a környékben (valószínűleg állati erővel hajtott, ún. szárazmalom lehetett).
A vízben gazdag egykori táj jó lehetőséget biztosított a halászatra, illetve a nádvágásra. 1334-ből származó adat szerint a Szeg (Zegy) faluban lakók – Szeri Pósa jobbágyai – az apátsági területre eső tavakban halásztak, tehát a XIV. század elején a szükséges eszközökkel már a szegiek is rendelkeztek. 1399-ben említik elsőként a Szentgyörgy (Zenthgeurgh) birtokon lévő halrekesztőket. Ez az adat azt bizonyítja, hogy nemcsak halászták a vizeket, de műtárgyak építésével a haltenyésztés érdekében befolyásolták a vízjárást. 1411-ben a szegi jobbágyokat komoly kár érte, amikor egyik földesuruk, Szeri Péter elvette a halászatból származó bevételt: tehát Szeghez is tartoztak halászható vizek. 1416-ból adatunk van arra, hogy a Kurcára is építettek halrekesztőket: ezek a mai szegvári határ déli részén, a Ludas-ér környékén álltak. Azt is tudjuk, hogy a faluban ekkor a Szeri család két ága is birtokolt, így külön bíró működött a két részen; a falu lakossága pedig több volt, mint a török időkben. 1460-ban a szegi jobbágyok a szentesi határba eső Vejc (Weycz) kurcai halászóhelyet elrontották: ez az adat megint épített műtárgyra utal. Egy 1460-70 között keletkezett oklevél szerint az Osztora-tónak volt egy mesterséges összeköttetése a Tiszával, amelyet rekesztő zárt el, ezt Osztrafok néven emlegették (Ozthrafok).
Az állattartásra vonatkozóan alig találunk adatokat. 1332-ben Sajt és Sáp határvonalának leírásakor Kurca-menti helynévként fordul elő a Disznóól (dyznool); Disznózug formában még a XX. század elején is így nevezték a szentesi szennyvíztisztító környékét. Ugyancsak ekkor említik a Borjúól (buryuol) nevű területet a Tisza-Kurca közben (e név kihalt), ezek alapján tehát megállapítható, hogy a környéken nagyobb számban tenyésztettek sertést és szarvasmarhát. Ez utóbbi fajt később is említik: 1391-ben az egyik szentgyörgyi jobbágynak két ökrét ellopták, ezek valószínűleg igásállatként szolgáltak.
A középkori Szeg, és a környék gazdasági életének 1471-ig (ekkor halt ki a birtokos Szeri-Pósa család) keletkezett és fennmaradt adatait összevetve megállapítható, hogy a terület elsődleges értékét a halászat és az abból adódó bevétel adta. A vízjárta területek erdőiből származó faanyagot leginkább a halászathoz szükséges rekesztők, csatornák karbantartásához, és talán házak építéséhez használhatták fel, ezért valószínűleg a nád szolgált tüzelőül.
