Így ma már felül a 70-en, még jobban „felértékelődik” ilyen és ennyi éve az ember életének! Különösen akkor, amikor az élete induló éveit jelenti, s már lassan a végét, amely már egyben búcsú is.
Indulásom első 5 esztendejére sorsom hazahozott szülőfalumba, Szegvárra, amelyet igazság szerint soha nem hagytam el! Én kiérdemeltem az „itthon élő elszármazott” címet, amelyet azoktól kaptam, akik közé életem vége felé szintén 5 évig hazajártam. Családom itthon élői után ők voltak, akik szeretettel fogadtak, s hívtak, mint ma is, „közéjük”, a Szép Öregkor Nyugdíjas Klubba, s más rendezvényekre is. Ők jelentették nekem azt, amit kezdődő életem jelentett akkor, amikor „gyakorlósként” nekivágtam életutamnak. Ők, a szegváriak „kicsije-nagyja” fogta akkor pedagógusként a kezem, tanultam meg ezen tanulóévek alatt mindazt, amit szeretetből, emberségből, bölcsességből lehetett. Ők voltak akkor az én tanítóim, s rájuk, mint később gyermekeikre, mindmáig szívesen emlékezem.
Később egyik kollégám mondta mindig fiatalabb kollégáinak, akiknek szakfelügyelője is volt: „munkaszeretetet, emberséget, egymás iránti megbecsülést tanulni – faluba, kis településre menjenek. Jómagam is sokat köszönhetek ezekből egykori iskolámnak. Ő is itt tanított akkor!
Ez mind igaz, mint az is, mikor életértékelésem másik emlékezetes 5 esztendeje kezdődött Szentkúton, Salgótarjánban, a Havas Klubban! Most újra itthon vagyok falumban, amely ugyan ezen esztendők elteltével nagyon sokat változott, fejlődött, nekem maradt az „akáclombos”! Itt kötöttem házasságot lassan 50 éve, itt született első gyermekem, de lehet, hogy ide jövök vissza! Az az „ölelő kar”, amelyet ez a „falu” nyújtott nekem, mindig védelmet jelentett ebben a „rongyos és bolondos” életben. Énekeltem, táncoltam újra, s talán ugyanolyan fiatalos szívvel, csak egy kicsit másképpen és más „színpadokon”!
Emlékeim- amik megmaradtak összegyűjtve – számomra a múlt csodálatos értékei, végigkísértek utamon, amely innen indult, s ide tért vissza.
Az „öregszobában” átölel a múlt! Minden darabja – ódon illatával – emlékeket ébreszt, nekem mesél a múltról, az útról, az életemről! Itt őrzöm életem tárgyi-, képi és írásos emlékeit.
Most, amikor a helyi- és szomszéd lapok hasábjain, a helyi televízió képernyőjén is találkozhatunk egymással, még részt vehetünk, megjelenhetünk „Gálán” a színpadon, nagyobb baj nincs, de nagyot változott a világ! A Pennyk, a Tescók világában én egyre többször és élesebben emlékezem Marsovszki néni és Schüszler bácsi „kisboltjaira”, biztos csak azért, mert már én is öregszem?! De a dal, a „nóta a régi marad”! Innen üzenem szűkebb hazámnak, klubomnak – amelytől búcsúzom – de szülőfalum minden lakójának, míg tudok, mindig, mindenhol segítek!
Cselekedetben, szóban és írásban. „Hívásra házhoz jövök!” „A barátság mindennél többet ér.” S vallom én is ismeretlen szerzővel azt: „Amikor mindennek vége, akkor nem ellenfeleink szavára, hanem barátaink némaságára fogunk emlékezni.” Öröm az ürömben, hogy „utódaink” vallomásaiból ilyeneket hallhatunk: …”nekem a fele nem kell!” Nekem pedig mindig eszembe jut szülőfalum költőjének néhány sora:
„Szegvári rögök, miket felhőnek az égre lopok
Hirdessék otthonom lehet ezer,
De szülőfalum csak ez az egy.”
(Szűcs Zoltán)
