Az én Kurcám, amilyennek egykor láttam

Nagy örömmel figyelten, hogy tavasszal néhány lelkes fiatalember munkagépekkel takarítja a Kurca medrét, égeti a nádast a Szent János és a volt Megyeháza körül a Kurca-parton, a Réti-telepi híd jobb és bal oldalán. Végre! Sóhajtottam. Valakiknek szemet szúrt milyen csúnya, elhanyagolt, piszkos, szemetes, büdös a víz és környezete. Vannak még a folyót és településüket szerető, tenni akaró lelkes fiatal emberek. Eszembe jutottak a költő sorai.

„Nem elég jóra vágynia: a jót akarni kell!
És nem elég akarni: de tenni, tenni kell!
Nem elég a célt látni, járható útja kell!
Nem elég útra lelni, az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek elöl indulni el!
Nem elég elindulni, de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával, aki vezetni mer!”

Ezek a fiatalok úgy látom tenni, cselekedni akarnak. Megalakították a Kurcavölgyi Szegvári Környezet-, Víz és Természetvédelmi Egyesületet.
Tudják-e Ők – hiszen még olyan fiatalok -, milyen volt a Kurca 50-60 évvel ezelőtt? 
Nekem szerencsém volt. A folyópart mellett nőttem fel. Itt éltem 20 éves koromig. A nagyapámnak is nagyon tetszhetett ez a környék, mert az úsztatói réten a „tízöles” út mellett, a Kurca túlsó oldalán, a kórógyszentgyörgyi híd után épített tanyát. Ezt az utat most Jakó düllőnek nevezik. 
Nagyon jó volt itt lakni. Gyermekkorom és ifjúságom nyarait és teleit soha nem fogom elfelejteni. De minden évszak nagyon szép volt. Mennyi örömet jelentett nekünk gyerekeknek a folyó. Pesti rokonaim a nyári szünidőt mindig nálunk töltötték gyermekeikkel. Más ott élő családok gyerekeivel, unokáival rengeteget játszottunk, ők is nagyon élvezték a folyót. Ott tanultunk meg úszni, imádtunk fürdeni, pancsolni, a hídról a vízbe ugrálni. Versenyt rendeztünk, ki ér hamarabb el a kanyarig. Ott az Oncsa-telepi gyerekek fürödtek. Tiszta volt a vize, le lehetett látni a meder fenekéig. Nem volt vastag iszap réteg az alján. Néztük a tiszta vízben úszó halakat, békát fogtunk. Néha magasabb volt a vízállás, ekkor tele volt a meder. Máskor leengedték a nagy vizet. Ekkor kiszáradt a part nagy része. A száraz parton csigákat, kagylókat találtunk, ezekkel játszottunk. Nem felejtem el soha, hogyan kell egy lapos kaviccsal kacsázni. Néztek is a Balaton-parton mikor ezt a tudományom bemutattam. A mai gyerekeknek fogalma nincs, mit jelent ez. 
Voltak a parton szép fűzfák, megtanultam fűzfa sípot készíteni, nagy öröm volt mikor megszólalt. A vízipisztolyt meg a parton termő bürökből készítettük, és egymást locsoltuk vele. Nádsípot készíteni azonban máig sem tudok. Jó móka volt, csúzlival kavicsokat lődözni a hídról, ki tudja messzebb repíteni a kavicsot. Csónakáztunk ha nem lehetett fürödni. Nem kellet „Uniós” szabvány szerinti játszótér, mi mégis nagyon jól éreztük magunkat.
Nagyon sok gyerek gyűlt össze naponta a part mellett. Tudtuk hol fészkel a vadgalamb, a nádi rigó, a poszáta, a búbos vöcsök és ki emlékszik már arra, mennyiféle madár. Valóban igaz, ahogy a nóta mondja: „káka tövén rak fészket a csóka…”. Láttam. A vadkacsák fészkelő helyeit mindig megkerestük a nádasban. Figyeltük, hogy a tojásból mikor bújnak ki a kiskacsák, s néztük, a kacsamama hogyan tanítja úszni a kiskacsákat. Láttuk amint egy fáradt kiskacsa a mama hátán utazik a vízen. A hídról órákig figyeltük a szép szürke halászmadarakat amint a víz fölött cikáznak. Egyszerre csak villám gyorsan lecsapnak a szerencsétlen halra, ami a táplálékuk. 
Néha halat fogtunk, de csak ha a halász nem járt éppen arra –  tudtuk, nekünk ez tilos. Pedig sok fajta hal volt akkor a folyóban. Nyáron rengeteget fürödtünk. Télen ha befagyott a víz alig vártuk, hogy a jégre léphessünk. Nagyon jó volt csúszkálni, korcsolyázni, a havas partról szánkóval lecsúszni a jégen, s tovább siklani. Voltak nagyon hideg telek akkoriban. 
A téli szünet sokáig tartott, mert nem volt az iskolában elég szén, amivel fűtöttek. A jég 50-60 centire vastagodott. Legnagyobb csínytevésem – ami nekem nagyon nagy erőpróbának számított. Télen korcsolyázva elindultunk Mindszent fele két fiú barátommal. Sorba jöttek az ismerős tanyák, de vonzott a távolság. A folyó végére voltunk kíváncsiak. Milyen a zsilip? Hol találkozik a Kurca a Tiszával? A jég elég vastag volt, nem szóltunk szüleinknek, úgysem engedtek volna el. Hárman elindultunk. Arra emlékszem egyre több volt a kanyar, ismeretlen híd került az utunkba. Kezdett sötétedni, vissza kell fordulni. Mobiltelefon nem lévén SMS-t nem írtunk, hogy jól vagyunk. Még gyufánk sem volt, hogy füstjelzést küldjünk. Aggódó szüleink vártak a hídon. Azon a télen többet nem korizhattam – ez volt a büntetés. 
Mentem a nádaratókkal nádat vágni. Ki kellet válogatnom a nád közül a sást. A sásból – ismertebb nevén gyékényből – nagyapám szőnyeget, szakajtót, papucsot, szatyrot készített. Akkor minden évben learatták a nádat. Kévékbe kötötték, eladták. Sok mindenre felhasználták. Ősszel a fűzfa ágait gyűjtöttük. Ebből apukám kast kötött, de a tanya körül a kerítést is ebből fonta. Nagyon szép fenyves tanyánk volt. Ha Mindszent fele megyek a buszból még most is odanézek. A fenyőfa kilátszik a köves útra. Áll még a tanyánk. 
A tanya körül nagy kert, szőlő, gyümölcsös volt,  állatokat neveltünk. Az udvaron kerekes kút, jó hideg vizű. Nyáron hűtőnek használtuk. Nagymamám leengedte a maradék ételt, hogy a nagy melegben ne romoljon meg. Sok okos és hasznos dolgot tudtak a tanyai emberek.
Családi albumunkból bemutatok néhány képet annak igazolására milyen szép volt valamikor a Kurca. Nagyon bízom benne, hogy ezek a tettre kész, elszánt fiatalok a falu összefogásával újra széppé élővé, szemet gyönyörködtetővé teszik a folyónkat. Mindenkinek legyen fontos, hogy a környezete tiszta, kultúrált és szép legyen. Gyermekeink csodálják a vízen úszó tavirózsákat. Fűzfa sípot fújjanak, tanuljanak meg kacsázni, nézzék a halászmadarakat. Lehessen csónakázni. Legyen a víz tiszta. Sokat és sokan horgásszanak, sok jó halat fogjanak.