Amikor a Tisza félelmesen megáradt vize a gátak tetejét nyaldossa, mindig a dédapámra gondolok. Vajon jól dolgozott, mikor a kubikos talicskáját agyagos nehéz földdel megrakva, néha deszka pallókon egyensúlyozva napi tíz-tizennégy órában a tiszai gát Csongrád megyei szakaszát építette? A töltések eddig az évek hosszú során hazánk e részén állták a töméntelen mennyiségű, néha fékezhetetlen víz nyomását. Nagyon büszke vagyok a dédnagyapámra.
1860-ban született Kiskundorozsmán, és 1958-ban halt meg Szegváron. Valamikor 1920-ban vett házat, és itt telepedett le. Én tíz éves voltam, amikor a másvilágra költözött. Ma is emlékszem szikár nem túl magas termetére, hófehér hajára, fehér bajuszára. Vékony inas kezei voltak. Nagyapám sokszor elvitt hozzá. Ő borotválta az arcát és kisebb harapófogóval vágta le a körmeit. Én körülötte sürögtem-forogtam, ilyenkor mindig azt mondta: „ha rossz leszel, hátra kötöm a sarkad”. Én rettenetesen megszeppentem, mert ekkor nagyon nagy büntetésre gondoltam. Nem fogtam föl gyermeteg eszemmel, hogy a sarkam hátul van. Nagy családja volt. Szerette a gyerekeit, szerette az unokáit. Távolabbi útjairól soha nem tért haza üres kézzel. Mindig kaptak valami apró vásárfiát. Első felesége öt gyermeket szült, korán meghalt. Azután még volt pár asszonya. Így a nagyapámnak voltak édes és mostoha testvérei, féltestvérei. Majdnem hetven éves volt mikor élettársával úgy döntöttek magukhoz vesznek egy árva gyermeket és felnevelik. Fel is nevelték, taníttatták. Vegyészmérnök lett belőle, egy gyógyszergyárból ment nyugdíjba.
Ott volt 1879-ben, amikor a megáradt Tisza lerombolta Szegedet. Segédkezett az árvíz utáni romok eltakarításában. Dolgozott a város újjá építésén. Többször látta Ferenc József császárt Szegeden. Én mindig faggattam. Milyen ember volt egy igazi császár? Erre azt mondta „nagyon fess ember volt a császár, de nemcsak császár volt, hanem Magyarország királya is, és gyönyörű volt a felesége, Erzsébet a magyarok királynője”. Én meg olyan hihetetlennek gondoltam, hogy van igazi császár, meg királynő, hiszen ezekről csak a mesékből hallottam.
Az 1880-as években a Tisza Csongrád megyei szakaszát a nagy szegedi árvíz után kezdték el szabályozni. A folyót gátak közé szorították. Kubikos bandákat toboroztak a munka végzésére. Dédnagyapám ekkor beállt kubikosnak. Ez a munka nagyon nehéz volt. Ásó, lapát, csákány és kubikos talicska kellett hozzá. Kora tavasztól késő őszig a határban voltak. Télen általában a folyó árterében fakitermeléssel foglalkoztak. Csak nagyon ritkán hajtották álomra fejüket puha párnák közé, mert hetekig nem mentek haza a családjukhoz. Ahol éppen dolgoztak ott aludtak. A kubikosok nomád életet éltek. Ketten-hárman laktak egy 40-50 centiméter mélyre ásott, 1-2 méter széles, kettő méter hosszú gödörben. A gödröt gyékénnyel bélelték, az eső elől fonott gyékénytakaróval védekeztek. Nagyapám tőle tanult meg gyékényt fonni, szőnyeget, szatyrot, papucsot készíteni. Állati bőrökkel, subával takarták be testüket éjszaka, mint a juhászok. Élelmet otthonról vittek magukkal. Azt mesélte nekem, a felesége az elemózsiát egy kenyér ruhába tette, ezután a hátizsákba. Felvette a hátizsákját és indult kubikolni. Még emlékszem ütött-kopott foltos hátizsákjára, büszkén mutogatta, ezzel járt dolgozni. Leggyakoribb eledelük a kenyér, szalonna és a hagyma volt. Milyen finom madárlátta falat volt ez a gyermekeinek, ha néha a maradékot hazavitte. Öt-hat ember dolgozott egy bandában. Esténként összefogtak azok, akik általában egy bandában dolgoztak és szabad tűzön, bográcsban főztek. Otthonról vittek lebbencset, tarhonyát, krumplit, vöröshagymát, füstölt húst. Családunk ma is emlegeti dédnagyapa tavalyi tarhonya történetét. Vicces kedvében az egyik társuk a már majdnem megfőtt tarhonya közé kevert egy maréknyi száraz kemény tarhonyát, mikor a többiek nem figyeltek oda. Mikor ették, csodálkoztak, miért van néhány rágós, kemény tarhonya a levesben? Erre, aki bele tette a száraz tarhonyát a levesbe, azt mondta, bizonyára tavalyi van benne. Családunkban ma is fennmaradt ez a mondás. Már a lányom is ismeri, ha valami nem fő meg egyformán puhára az, bizony azért van, mert tavalyi. A tavalyi tarhonya receptje dédapám módjára így szól: Végy egy közepes bográcsot. A füstölt szalonnát vágd apró kockákra, közepes tűzön süsd ki a zsírját, pirítsd meg benne a vörös hagymát és a tarhonyát, vízzel főzd puhára, mikor már majdnem kész, szórj bele egy maréknyi száraz kemény tarhonyát, vedd le a tűzről és tálalhatod. Garantáltan lesz benne tavalyi. Készülhet ugyanígy a pirított lebbencs is. Általában szerettek viccelődni, mókázni a nehéz napi munka után. Legendákat szőttek, megtörtént és meg nem történt mesékkel szórakoztatták egymást. Dédnagyapám rengeteg egyszeri emberről és egyszeri asszonyról szóló tanulságos történetet mesélt. Mindenre volt egy példaadó története. Gombóckészítés közben mindig eszembe jut az egyszeri asszony, aki szintén gombócot főzött: Mondta a dédapám „gyúrta kézzel-lábbal, tüzet rakott fával, mégis csak úgy köllött elvágni baltával” Sokat idézte valakinek azt a bölcs mondását „szent szilva, de sok Isten van a fán”, ha valamin csodálkozott.
Nagyapám megmutatta nekem gyerekkoromban azokat a kubikgödröket, amelyikből a dédnagyapám hordta a földet a gát építéséhez a szegvári határban. A gátőrháztól a mindszenti határ felé mentünk. Az osztorai részen a Kurca torkolata közelében dolgozott a gát építésén a dédnagyapám. Én inkább arra emlékszem, hogy a kubikgödrökben a sekély vízből kézzel fogtuk az ott rekedt halakat, áradás után. Ezeket a gödröket már benőtte a növényzet. A víz a hordalékával feltöltötte.
Néha elgondolkodom, milyen lehetett nap-nap után a nehéz talicskát tolni? Ami 100-120 kiló földdel volt megrakva. A dédapám úgy emlegette a „tajiga”. Sokat mondogatta a „tajiga zötyög, zötyög a tajiga”. Tolni a gödör mélyéről a gát tetejére, néha deszka palincson (pallón) egyensúlyozni a nehéz talicskát, nap-nap után. Hogy ez kicsit könnyebb legyen egy bőrből készült hámot (hevedert) vetett át a hátán keresztbe, melynek két végén hurok volt, ezt meg a talicska két fogójára akasztotta. Így nem csupán a két karjával emelte a súlyt, hanem egész testével. Sokáig megvolt ez a hám. Jól emlékszem rá, apukám használta. Jó és rossz időben, tűző napsütésben, huszonöt évig ezt a munkát végezte. Építette a gátat, a Tisza jobb és bal partján. Ha egy szakaszon az építkezést befejezték továbbálltak, és a következő helyen újra kezdték. 1906-ban fejezték be a Tisza szabályozását, a gát építését Csongrád megyében. Gyakran dúdolgatott egy kubikos nótát: „Esik az eső, ázik a heveder, gyenge vállamat nyomja a heveder”.
Később, mai szavakkal úgy mondanánk „megszaladt a dédnagyapámnak”. Lovat és kordét vett. Ekkor már csak a kordét kellett földdel megpakolni. A kordét a ló vontatta arra helyre, ahova a földet kellett vinni. A kordé kétkerekű eléggé ingatag jármű volt. Egy tengelyen két kerék, és rajta egy deszkából készült nagyobb láda, melyet megpakoltak földdel. Két kocsirúd közé egy lovat fogtak be, és a ló húzta a kordét. De ha a ló elfáradt a kubikos befogta saját magát vagy néha az asszonyát, hogy húzza a kordét. A gátépítés befejezése után vasút és közútépítkezésen dolgozott. Egész életében kubikos maradt.
Egyik utolsó emlékképemben magam előtt látom, amint megfáradt, görnyedt testtel ül, a rongyszőnyeggel leterített kemencepadkán, görbe botját fogja a kezében. Én megilletődve állok előtte, nem bírok egy árva szót sem szólni. Nézem fáradt, vézna, ráncos arcát. Ő megszólal halálos komolyan: „szólj hát, vagy szarj bötűt”. Ilyen ember volt az én dédapám. Egész életében keményen dolgozott, de mindenkihez volt egy jó szava, vidáman viccelődve.
