Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Fény-Képek

0 412

Kérjük vedd figyelembe, hogy ez a bejegyzés már több mint egy évvel ezelőtt jelent meg.


Fény-Képek címmel kiállítás nyílt a Művelődési Ház Napfény Galériájában, szegvári fotósok alkotásaiból. A kiállítás házigazdája Dr. Zbigniew Głuszczak lengyel fotográfus volt, megnyitotta Horváth Dezső, a Délmagyarország c. napilap írója. 
A tárlat megtekinthető 2007. január 13-ig a Művelődési Ház nyitva tartási idejében.

Horváth Dezső író megnyitója

Kavicsot az áradatba

Első fülhallásra is sanda következtetésre juthat, aki akar. Ez a pasas másról beszél, mint Bodóné, amikor a bor árát kérik. Kicsike türelmet kérek, biztosan egyenesbe jövünk.
Hivatali és hivatalossági beütéseknek a szikrája se maradt bennem, noha kilenc évig toltam ha nem is a vármegye, csak a megye szekerét. Ebben a minőségemben, hej, de sokszor megfordultam Szegváron is. Mindig elöntött a gyönyörűség, amikor láttam a kastélyt, akár kívülről is, de egyszer-egyszer belülre is fordulhattam. Gyermekotthon működött akkor benne, és megesett, hogy a napidíjunk töredékében, megyebéliként, kitűnő ebédet is kaphattunk benne. Erősen haspártinak tűnnék, ha csak ezt említeném gyönyörűségeim forrásaként. Valamikor ebből a kastélyból kormányozták el az egész Csongrád vármegyét. 
Talán nem kell külön zengedeznem, hogy egykori minden városunk szolgált már vármegyei, később megyei sarzsiban. Csongrád lehetett az első, a nevét is innen kapta. Szentes is volt, Makó is a nagyfülű világban – habár Csanád vármegye központjaként –, Vásárhely az innenső időkben, amíg végül a múlt század hatvanas éveinek a legelején át nem szívódott Szegedre. És ahogy most fújdogálnak a szelek, lehet, hogy Szegeden véget is ér a vándorlás. Hosszú évek óta ígérik, vagy csak ijesztgetnek vele, hogy jön a régió. Azt nem tudom pontosan, Szegvár hogyan ékelődött bele ebbe a sorba, de tény, hogy ez is volt hivatali központ, bár ahogy a könyvek hirdetik, némelyik alispán Szegeden lakott. 
Csak azért hoztam elő mindezt, egy árnyalattal nagyobb hangsúlyt szeretnék adni annak a szándéknak, hogy nehezen bontakozik ugyan ki a kastély mostani szerepköre, de a rangos kultúra is csábítgatja. 
És most már, azt hiszem, szabadon átléphetek a megelőző évek egyik karácsonytáji szép eseményéhez. A házasságok ugyan az égben köttetnek, de a számunkra sorsdöntővé előlépett párválasztás a Mazuri-tavak partján, vagy ladikjában történt meg. Ott lobbant lángra lengyel Zbigniew Gluszczak, és a magyar, tősgyökeresen szegvári Szűcs Ilonka szerelme, és házasság lett belőle. Frigyük egyszer csak beleszólt Szegvár újsütetű életébe is. 
Nem is olyan régen tőlük hallottam, hogy a fotóbetegséggel is megvert férj karácsony hetében beállított a nagyközség polgármester asszonyához, és indítványozta, rendezzenek nepáli fotókiállítást. Családi kötődés szokta karácsonyonként hazahozni a házaspárt, és a kedves anyós igazi csülkös bablevese, kicsinke pálinkával, de oldalhajtásként hamarosan virágba szökkent a fényképek rendszeresen visszatérő tárlata is. A hagyomány kötelez, a mostani is karácsony hetében történik. 
Zbigniew azt mondta, szereti a szép fényképeket, és szeretné, ha Szegvár is fejlődne. Áldassék ez a szép hagyomány! Azóta fényképkiállítást hoz ide minden évben a Jézuska. 
Erősen fösteném magam, ha nem említeném meg, hogy egy hónappal ezelőtt, amikor a mostanra szóló hívogató elhangzott, kukacként Tiszadobot is rátették a horogra, és azonnal bekaptam. Ott is van egy kastély. Hogyan lettem én az utóbbi időkben kastélymániás? Családi indíttatás, bármilyen szépen hangzana is, nem lehet mögötte. Őseim, ha nem is forognak sírjukban, figyelmeztetnek azért, szülőfalumban mi a kommenciós urasági cselédnek is árendása, mai szóval albérlője voltunk. A lefelé emeletes társadalmi rétegződésben is alant voltunk tehát. Amikor azonban először fordultam meg a tiszadobi Andrássy-kastélyban, mindjárt Festetics gróf jutott eszembe. Jó kétszáz évvel ezelőtt az egész Dunántúl legértelmesebb embereit maga köré gyűjtve Helikonná tudta avatni Keszthelyt, és ennek lelkeket szidolozó jótékony hatása máig érződik. Miért ne lehetne Tiszadob a keleti részek Új Helikonja? Közben az is eszembe jutott, hogy Zsombó és Szatymaz között félúton, a megszűnésre ítélt tanyai iskolában huszonöt év óta barátságátömlesztő népfőiskola működik. Kikalapált fejű akadémikusok, professzorok, világhírű kutatók járnak oda, mostanáig 153 fordult meg benne, és a tanyai népnek relativitás-elméletről, agysebészetről, genetikáról is beszélnek. Azért mondom barátságátömlesztőnek, mert barátaimat hívom meg barátaim közé. Bár úgy indultunk huszonöt évvel ezelőtt, hogy az akkori közhiedelem szerint a tudósok mind unalmasak, és senki emberfia el nem jönne. Bebizonyosodott, seregestől vannak tudósok, akik nem unalmasak, meg az is, létezhet tartós barátság tanyai parasztember és tudós professzor között is. Magamban, Tiszadobon, mindjárt Kis-Helikonnak neveztem el Zsombót. És most itt vagyok ugyanevvel a mániával, a szépen pöndülő Szegváron. Ha nem is a kastélyban, de mellette. 
Nem lehetne egyszer ebből az egész szegény országból Helikon? Szellemi nagyhatalom? 
Van létjogosultsága egyáltalán ennek az igyekezetnek? Nem fantasztáknak való mézesmadzag ez csupán? És éppen most? Szeretem ilyenkor előhozni a villanyrendőröket. Azt mondják, a zöld a szabad. Én meg azt mondom, amit egyébként minden autós és minden gyalogos kívülről tud: a zöld kötelezőt jelent. Ha nem lódulsz, ráddudálnak. 
Szellemi mocsoknak szokták nevezni azt az áradatot, ami már a szánkon fölül ér. Érthetjük ezt tovább gondolva az ide zuttyantott szemétbálákra is, meg a száz tonnákra rúgó, átcímkézett húsokra is, de maradjunk csak a szellemieknél. Katonáéknál volt egy vezényszó: cél a céltábla alsó széle közepe, rövid sorozatokkal, tűz! Irtóztam minden lövéstől, ettől is borzongtam. Ez kottázódott át a kultúra szinte minden terültére: cél a középszer alsó széle közepe, hosszú sorozatokkal, idétlen szappanoperákkal, tűz! Hová menekülhetnénk előle? Csak előre! Ha ennek az áradatnak az útjába csak egy kavicsot dobhatunk is, ki tudja, hátha használunk vele. A belém kövesedő gondolat kolduló barátjaként mondom, ha csak egy fokot igazítunk fölfelé szellemi fegyverzetünk célzókáján, ha csak a középszert hagyjuk is el, már nem éltünk hiába. Ezért emelem meg most is nem létező kalapomat Zbigniewék kezdeményezése előtt, illendően áldozva Szegvár nemes igyekezetének. Szép dolog, nagyon szép, hogy a kastély mellett is lett helye a kiállításnak. Egyszer talán újra visszaköltözhet ez a kiállítás is a hajdani vármegyeházba. És Szűcs mama igazi csülkös bableveséről se feledkezzünk el, kicsinke „csak kupica!” pálinkával. Zbigniewék egészségére. 
Hosszú volt a nekifutás, és még hosszabb lehet a megvalósítás, bocsássanak meg, akik kimondottan a fényképek kedvéért jöttek el ma is. Veretes alkotások érkeztek most is a kiállításra. Szegváriak szerepelnek benne. Gyönyörködtetni és mondani is akarnak. 
Előbb azonban ide is iktatnék egy kis kanyart. Fényképből ilyen is van, meg olyan is. Vasárnapi csettegtetőknek neveztük annakidején az alkalmanként családi képeket készítőket. Elsütöttem néhányszor már, lehet, hogy Szegváron kezdtem, van egy szinte közmondássá avanzsált mondásunk: ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül. Most már ott tartunk, a zsebtelefon is elsül. Jó, hogy eddig is eljutottunk, van még út a tökéletesedés felé is, de az nem annyira jó, hogy a vele készült fényképek – az olyanok – kezdik kiszorítani az ilyeneket. Azt hiszem, a veretes fotók kritériumai semmit nem változtak. Rokonságban vannak a művészet talán valamennyi ágával. De engem fölver nyájas képzetimből komor valónak súlyos ércszava. Fajom keserve hangzik énekimből … – írta Eötvös József a 19. század közepén. Költőhöz méltatlan, ha nem pontosan idézik, bocsánatot kérek érte. Következtetése pedig: Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait. Petőfi meg ilyesmit zengett: verseim nem henye ifjak, kik élnek, hogy mulassanak. Arany János házi mécsem szelíd fényének mondogatta visszavonuló költészetét. Nézhetünk a képi- és képzőművészetek bármelyik ágára, ott is azt találjuk, mondani is akartak valamit, nemcsak a szemet gyönyörködtetni. A zenéhez vájt fülekkel kapcsolódni tudók is azt állítják, jó, ha mondanivaló is csendül ki belőle. Túl komornak hangzik ez napjainkban. József Attila szava is – Játszani is engedd! – hadd jöjjön elő. A formai igényesség, játékosan is, a legalapvetőbb fokozatba tartozik. 
Aki figyelmesen végignézi a szegváriak mostani kiállítását, képről képre találkozik ezzel a kettős kötelezettséggel. Gyönyörűen mondani valamit! A művészi szépség azonban olyan összetett portéka, kevesen tudják megkülönböztetni a hétköznapitól. A fotóban, azt hiszem, a szemenszedett igazság áll hozzá legközelebb. Azt szeretném, karácsony küszöbén is ezt kívánom, nyitott lélekkel közelítsen mindenki a képekben kimondott igazságokhoz, és lelkében vigyen magával annyit, amennyit csak tud. Azt is szoktam mondani, a nagyharangot le lehet fényképezni telefonos csettintéssel is, meg úgy is, hogy bennem, a nézőben, meg is kondul. A kisharang pedig megcsendül. Ha karácsonyi csengés-bongás kísérné hazafelé a látogatókat, akkor a szegvári szép igyekezet most se volt hiábavaló. Köszönöm, hogy én is itt lehetek. 
Még egy sánta gondolatot a végére. Akár súlyos követelménynek, valóságos örökségnek is mondhatnám. Egyből a kettő minden művészetben iszonyatosan sok. Utánzásnak mondják. Utánozni tilos! Iszonyatosan nehéz olyan témára akadni, amit valaki meg ne énekelt volna már, vagy ne ugyanúgy vette volna lencséjére. Bennem az az érzés erősödik, nemcsak keresik, de meg is találják saját hangjukat a kiállítók. 
Gratulálok szívből mindegyiküknek, és köszönöm az érdeklődést.

Horváth Dezső

A kiállítást Horváth Dezső, a Délmagyarország napilap írója nyitotta meg
(Fotó: Magyar Zoltán)
Dr. Zbigniew Głuszczak és Kovács Ildikó
(Fotó: Magyar Zoltán)
(Fotó: Magyar Zoltán)
Emléklapok átadása
(Fotó: Magyar Zoltán)
(Fotó: Magyar Zoltán)

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató