Sorállományú katonai idő letöltése után – egy tragikus esemény miatt – elhatároztam, hogy bűnüldöző leszek. Jelentkeztem a rendőrségen felvételre.
Nem sok idő telt el, amikor hivatalos értesítést hozott a postás, amelyben az állt, hogy jelentkezzek a főkapitányság személyzeti osztályán, mert felvettek próbarendőr státuszba.
Ennél alacsonyabb és megalázóbb „munkakör” nem volt a rendőrségen.
Az első időszakban kapuőri szolgálatba vezényeltek, amely azt jelentette, 1963. januárjában hogy mínusz tizennyolc fokos hidegben, a kapuban ácsorogva kellett őrködni.
Két hónap elteltével rájöttem, hogy olyan vaskalapos szervezethez kerültem, ahol parancsuralmi rendszer uralkodik, mint a katonaságnál. Kijelentettem a főnökömnek, hogy nem portásnak jöttem a rendőrségre, a szakmát szeretném megtanulni. A kapuőri szolgálatot a honvédségnél már megtanultam…
Óriási botrány kerekedett ebből. Arra számítottam, hogy ezt követően fogást keresnek rajtam, hogy még a hathónapos próbaidő alatti eltanácsoljanak a cégtől. Másnap egy rendőr őrnagy, akinek a családi neve országunk egyik legszebb, nyugati irányban folyó nevét viselte – beírta az ellenőrző könyvbe – „A próbarendőr, (Ez én voltam) a tökén viselte a derékszíjat, amiért szóbeli megrovásban részesítettem”. Amikor elment, elolvastam a bejegyzést. Kitéptem a lapot, összetéptem és a kukába dobtam. Filigrán, vékony, 182 cm. magas, 23 éves voltam. Nem volt pocakom, ami a vastag csatos derékszíjat a derekamon tartotta volna. Lecsúszott a hasam alá, de nem az említett testrészem fogta fel! Kicsit túl lőtt a célon az „öreg”.
A kapuban ácsorogva, már az első órahossza után, a bélelt halina csizmában is megmacskásodott a lábam, a mínusz 18 fokos hidegben. Szerencsére négy órás fagyoskodás után, fél órás pihenő következett az ügyeleten.
A félóra pihenőt olvasással töltöttem, a rendőrújságot olvastam legtöbbször, de szakkönyveket is találtam a pihenőszobában. A polcokon porosodtak.
Nem igen vette kézbe senki. Rajtam kívül. Gondoltam, ezek tanulmányozása még hasznomra válhat.
A szakkönyvekből – önszorgalomként – megtanultam a Rendőrségi Szolgálati Szabályzatot, a Fegyverhasználat szabályai-t. Elolvastam a Belügyi Szemle érdekes tanulmányait. Cikiztek is ezért rendesen a készültségben lévő „öreg” rendőrök:
– Miért csinálod ezt? – kérdezték értetlenkedve.
– Tanulok- válaszoltam.
– Azt gondolod, hogy megváltod a világot a rendőrségnél?
– Azt nem gondolom, de azt sem tervezem, hogy kapuőrként éljem le az életemet.
Válaszom őszinte volt.
Már két hónap telt el a hathónapos próbaidőből a felszerelésem óta. Ismertem a kapu minden szegét-zugát. Valamit nem értettem: a főnökeim azt képzelik, hogy itt fogom eltölteni az életem legszebb éveit?
Na, nem!
Azt sem mondták meg mi a feladatom azon kívül, hogy nem engedhetek be s ügyfelet a kapun hivatali idő után.
Felvilágosítást kellett volna adnom a hozzám fordulóknak, de én sem tudtam semmit. Legfeljebb becsöngettem a készültségi ügyeletre, hogy kérdezni szeretne az ügyfél valamit. Akkor kijött egy „öreg rendőr” és megadta a felvilágosítást. Viszont, – unalmamban – kitaláltam, hogy miért kell a kapuban állnom. Ha nem mondják meg – gondoltam – kénytelen vagyok kitalálni:
Azért, hogy az értelmet ne engedjem be a kapitányság kapuján, a, pedig ne engedjek ki az utcára.
Bár ezt a meghatározást nem merték beleírni a Kapuőri Szabályzatba.
