Anita lányunk már három éves, középsős csoportos ovis volt a szegvári óvodában.
Szinte minden nap valami meglepetéssel jött haza:
– Apa barkócázzunk.
– Én, veled? – kérdeztem meglepődve.
– Igen! Velem. Te gondolsz, vagy én gondoljak?
– Gondolj te- mondta nekem.
– Jó, gondoltam – válaszoltam
– Tárgy? Nem tárgy, – válaszoltam.
– Állat?- Igen- volt a válaszom. (Az igazság, hogy nem gondoltam semmire sem, komolytalannak tartottam az egész játékot. Egy 3 éves kislánnyal…)
Négy a lába? – kérdezte.
– Négy- válaszoltam.
Kurta a farka? – Kurta – válaszoltam.
Át tudja ugrani az árkot? – Át tudja- válaszoltam. (Nocsak, milyen logikusan kérdez. Meglepett a kérdéseivel.)
– Rákérdezhetek? – kérdezte Anita.
– Rákérdezhetsz- válaszoltam:
– Nyuszi!
– Éljen, kitaláltad – mondtam lelkesen.
– Most én gondolok, jó? – kérdezte tőlem Anita.
(Elhatároztam, hogy ugyanazt a logikát és szavakat követem, amelyet ő.)
– Állat? – kérdeztem. – Igen- válaszolta. /
– Négy a lába?
– Igen. – válaszolta.
– Loncsos a farka? (én, ezúttal rókára gondoltam)
– Nincs farka- válaszolta Anita.
– Állat, négy lába van és nincs farka…(hm. ilyen állatot én nem ismerek…)
– Anita drágám, én olyan négylábú állatot nem ismerek, akinek négy lába van és nincs farka. Ez nem fair. Nem játszok tovább veled – mondtam durcásan.
– Béka és vízben él, az nem négylábú állat? – kérdezte sértődötten.
– De, állat. Bocs. Ne haragudj, jár neked egy puszi a fejed búbjára, elfogadod?
– Igen. – mondta nevetve.
Még jövök Anitával és Kőrösi Lajossal, aki a kultúrház igazgatója volt.
