Nagyon sok szép emlék köt Szegvárhoz. Nem régem kezembe került Petőfi Sándor: Összes költeménye. Egyik verse előhívta a rég eltárolt emlékeimet. Először a vers első két versszaka, utána az emlékek:
Petőfi Sándor: Borozó
Gondűző bokrocska mellett,
Vígan élem életem:
Gondűző bokrocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha kimondom,
Hogy csak a bor istene
A kit én imádok, a ki
E kebelnek istene…
*
Azóta már ötvenkét év elszaladt, az eltárolt emlékek megmaradtak. Az agyunk tudatalatti része roppan egyszerű felépítésű. Egy sor automatikusan generált program fut benne. Ezeket hívtam most segítségül.
Volt a faluban egy korombeli fiatalember, aki nem vette meg a jó bort, akárcsak a híres költőnk, de humora is hasonló volt, verseket ugyan nem faragott. Hogy hívták a hősömet? Körül írom: Hogyan hívják a sok fával telepített területet? Nos, a családi neve erre a területre emlékeztet. Egyébként békés természetű volt, akár az erdős terület.
Purgel Laci bácsi, majd később, Oláh Miska kocsmájában is törzsvendégnek számított, ahová munka után betért, néhány fröccs után beszólásaival, történeteivel szórakoztatta az ivócimboráit.
– Képzeljétek el, Szentesről kerékpárral indultam el Szegvárra. Mielőtt elindultam bevágtam néhány nagyfröccsöt. Már a Sáp- halom körül jártam. Hallom, hogy mögöttem hosszan dudál egy autó, de úgy voltam vele, hogy elég széles az út, tőlem nyugodtan dudálhat, magánügy. Már a vasútállomás körül jártam, amikor elém vágott egy rendőrautó és megállított.
Közölte velem a rendőr, hogy több száz méteren át nem tudtak megelőzni…
– Olyan gyorsan tekertél a bicajjal? – kérdezte egyik cimborája.
– Nem, dehogy olyan kacskaringósan…
– Megbüntetett?
– Meg. Büntetésből bezavart a járdára és azt mondta, gyalogjárdán toljam magam mellett a biciklit…
A hatás nem maradt el. Dőltek a nevetéstől a cimborák.
(Követezik: Bandula Miska bácsi)
