Országunkban, régi hagyomány volt, hogy április 1- én megvicceltük munkatársaikat, barátaikat vagy hozzátartozóikat. Egyik ilyen április eleji történetet osztok most meg.
Szakmai életem úgy alakult, hogy Szegvárról Szentesre kerültem. Több mint egy évtizedig bűnügyi nyomozóként dolgoztam majd Szegedre helyeztek. A bűnügyi vizsgálók főnöke lettem.
Szegeden is megtaláltam azokat az embereket, akik színt hoztak a stresszes nehéz napok terheinek elviselésében, megszépítették a bűn fertőjében eltöltött percek, órák, napok hetek terheit. Fogékonyak voltak a humorra. A rendőrviccek miatt soha nem sértődtek meg, sőt legtöbb rendőrvicc a rendőrségről „szivárgott” ki.
Ráncz Laci nyomozó őrmester a nyitott ajtóm előtt ácsorgott- csendesen. Amikor felnéztem néhány nyomozati irat fölött, beszólítottam.
– Gyere be, Lackó. Mondjad, mi a pálya? Tudod, hogy nincs időn „mecseregni”, de ha fontos, akkor kérdezz, válaszolok.
– Főnök, fáj a fülem. Nem akarok elmenni betegállományba, mert elég sok ügyben dolgozom. Tudsz-e valami népi gyógymódot ajánlani? – kérdezte.
– Nos, azt tudod, sem orvos, sem természetgyógyász nem vagyok. De várjál csak. Igyál Bedekót este és reggel. Két nap múlva nem fáj majd a füled.
– Bedekót hol lehet kapni? – kérdezte.
– Rádióban miden nap ezt reklámozzák. A feleséged biztosan tudja hol kapható. Van még valami kérdésed? (Szegény Lackó, ugyan kiderül-e hogy egy kávéféleséget ajánlottam neki.) Valami kérdésed még van?
– Nincs főnök – válaszolta, majd eltávozott.
Szegény Lackó. Néhány nap eltelte után újból az ajtóban állt. Beszólítottam.
– Hogy állsz az egészséggel? – kérdeztem.
– Már nem annyira, de még mindig fáj a fülem- válaszolta.
– Néhány nappal ezelőtt még nem tudtam, de most már tudok egy jó, hatásos gyógyszert. Nézzél ki az ablakon. Látod, ott van a sarkon a gyógyszertár. Vegyél magadhoz pénzt. Menjél át. Mondjad, hogy én küldtelek és kérjél „kániszmergát”. Egem ott ismernek. Ha rám hivatkozol, nem kell orvosi recept sem.
– Köszönöm, főnök, már megyek is.
Láttam az ablakon át, amint bemegy a gyógyszertárba, majd néhány perc múlva lehajtott fejjel kijön. Megállt a nyitott ajtóm előtt. Várta, hogy engedélyt adok a belépésre. Látta az asztalomon az aktahelyeket is, amelyekben még ezen a napon döntenem kellett.
– Nos, mit mondtak? – kérdeztem nagy komolyan.
– Megkérdezte a gyógyszerésznő, hogy ki küldött a kániszmerga nevű gyógyszerért? Mondtam, hogy a főnök. Azt mondta, hogy megviccelte magát a főnök. Nálunk nincs, de egyetlen gyógyszertárban sem kapható kániszmerga. Sajnálom, de ez az igazság – mondta a gyógyszerésznő.
– Hiánycikk? – kérdeztem tőle.
– Ezt is lehet mondani – válaszolta a gyógyszerész, sokat sejtetően.
– Mi az a kániszmerga, főnök?
– Szárított kutya sz.r. Latinul, kániszmerga. Ne lógasd már az orrodat. Inkább mond meg nekem, hogy milyen hónap, hányadika van ma, tudod-e?
– Tudom. Április elseje. Megvan. „Április bolondja, május szamara.” Ismerem a közmondást. Emlékszem már, hogy gyerekkoromba ezen a napon egymást ugrattuk, megvicceltük.
– Akkor rendben vagyunk? Nem haragszol? – kérdeztem bűnbánóan.
– Nem, mindjárt megyek a szobatársamhoz, megkérem, hogy menjen át a gyógyszertárba és vegyen nekem kániszmergát.
– Nem fog menni, Lacikám. Már volt. Az elmúlt évben, pontosan ezen a napon…
