Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Az Örökkévalóság útján

1 320

Itt a Földön december 3-án lenne 100 éves Gila Veronika, vagy ahogy az egész falu nevezte: Harangozó Veronka néni. Az egyházközség tagjai szeretettel emlékeznek Rá, ahogy 34 éven át szívvel-lélekkel gondját viselte templomunknak, s aki csak találkozott vele, tapasztalhatta jóságos, segítőkész, érdeklődő, derűt sugárzó lényét. Összeállításunkkal Őrá emlékezünk:

Maradj velem, Uram, mert már esteledik, és lemenőben a nap

„Gila Vera testvér: Szegvár, 1921. december 3.

A gazdálkodó, földműves Gila Lászlónak és feleségének Berkecz Erzsébetnek hat gyermeke közül négy maradt életben, négy gyermeke közül Erzsébet férjhez ment, Mária irgalmas nővér lett, György papi hivatást kapott, Vera pedig húsz évesen jelentkezett a Szociális Testvérek Társaságába.

Ezt írja önmagáról: Nagyon szerettem a szabad természetet, tanyán laktunk. Éppen betöltöttem a tizenötödik évemet, amikor egy lelkigyakorlaton éreztem először a titokzatos hívást. Nővérem, aki irgalmas nővér lett, akkor kezdett el harcolni a hivatásáért, mert szüleink hallani sem akartak róla, hogy elmenjen. Heves szócsatákat vívtak Édesékkel, aminek a vége rendszerint az lett, hogy anyácskám sírt, apa mérges lett. Sokszor elgondoltam, hogy én nem leszek apáca, már csak azért sem, mert nem tudnám elviselni, hogy anyácskám sírjon. Egyszer, amikor odamentem hallgatózni, hogy befejezték-e már a vitát, hallom, hogy édesapám azt mondja Marikának: „Te akarsz elmenni apácának, aki annyit kúnhátaskodsz? Ha Vera mondaná, nem csodálkoznék, az sohasem kúnhátas (makacs).” Családunk minden tagja olyan volt, hogy ha megsértődött, egész nap nem beszélt senkivel, ha kérdezték sem felelt, de nem is evett. Ezt neveztük „kúnhátasságnak”, s bár sok hibám volt, ez nem. Akkor éjjel felébredtem, s tisztán szólt hozzám a titokzatos Hang. „Lásd, azért adtam jó természetet, hogy jöjj, kövess a Zárdába!” Őszintén, nagyon megijedtem és tiltakoztam: „Ne, Uram, ne hívj engem! Lásd, annyi nálamnál jobb van – soroltam a hibáimat, bizonygatva, hogy rossz vagyok. Féltem, olyan szigorúnak láttam a testvéreket, amint vasárnaponként olyan komolyan, csendesen vonultak a templomba. Aztán sok harc után, amit bent vívtam a lelkemben a titokzatos Hanggal, úgy éreztem, megegyeztünk. Ígérem, hogy apáca leszek, de csak majd, ha szüleimet elgondviseltem, s ők elköltöztek a jó Istenhez, s nem kell velük harcolni.

Amikor a 17. életévemet betöltöttem, egyik vasárnap Édesék azzal fogadtak este, hogy a Testvérekhez kellene Pestre a Panzióba szobalány, nem mennék-e el. A nővérem, aki apáca lett, járt a testvérek leányegyletébe, s ő hozta a hírt. Azt feleltem, hogy én hogyan menjek el olyan messzire, hogy ne lássam magukat, nem megyek én. Éjjel, amikor elcsendesedett a ház, megint szólt a Hang: „Látod, elintéztem, hogy harcolnod se kell, s mehetsz, s te nem akarsz?” Nekem soha nem volt kétséges, hogy hová hív, biztosan tudtam, hogy a szociális testvérekhez. Pedig a nővérem révén ismertem más rendeket is. Persze alig vártam a reggelt, hogy megmondjam: megyek. Akkor már Édesék ellenkeztek egy kicsit, de végül is elengedtek harc nélkül, persze egyelőre csak szobalánynak. 1939 novemberében álltam aztán szepegve édesapámék elé, hogy én is szociális testvér szeretnék lenni. Pesten már megbeszéltem Auguszta testvérrel, hogy felvesznek, ha megkapom a szüleim beleegyezését. Jellemző, amit édesapám akkor mondott: „Te akarsz apáca lenni? Azt még megértem, hogy Marika elmegy, ő úgy szeret imádkozni, te meg egyáltalán nem.” Igaz volt. Marika kicsi korától fogva órákig tudott térdelni az ágya mellett, nekem meg egy rózsafüzér kibírhatatlan hosszú volt abban az időben. A szülői határozat az volt, elmehetek, de semmi stafirungot nem adnak. Így két évig szolgáltam, hogy a legszükségesebbeket megkeressem.

1941 Pünkösdjén megkezdtem a jelöltképzőt, itt Szegváron, és 1944. május 28-án tettem fogadalmat Nagyváradon, ahová a német megszállás elől menekültünk. Ha végig gondolom, mindig újra áldom az Urat, aki minden akadályt elhárított, hogy követhessem. 1944. június 15-től 1945 áprilisáig a Várban Witz Béla érseki helynök úr háztartását vezettük ketten. 1945-46-ban Székesfehérvár-Öreghegyen Viola testvér mellett az óvodában voltam dada, a népkonyhának főztem és egy DL. csoportot vezettem. 1946-48-ig Budapesten, a Szociális Képzőt végeztem, miután Székesfehérváron magánúton elvégeztem a négy polgárit. 1948-1962 között kis megszakítással Kalocsán dolgoztam, három hold földön gazdálkodtam, hogy segítsek ellátni élelemmel az anyaházat. Feloszlatás után sekrestyés-harangozó és pénzbeszedő lettem a Főszékesegyházban, és a Belvárosi Plébánián.

1962-ben hazajöttem idős szüleimet gondozni. 1964-ig bejártam Szentesre, a kórházi konyhára dolgozni. 1964-től 1998-ig Szegváron harangozó-sekrestyés voltam.

S azt már nem Vera testvérünk írja, hanem a krónikás teszi hozzá: szegvári otthona a megfáradt fővárosi testvérek pihenőhelye, főként Pálma testvérünk pihent meg sokszor Vera derűjében, egyszerűségében. A testvérek közül Vera szinte elsőnek talált rá a Szentlélek tiszteletünket megújító új Lélek-áradásra, vált a Szentlélek eszközévé Dél-Magyarország számára, alakult ki körülötte a közel-távol ismert kedd esti imacsoport, ahová a nyolcvanas években munka után Trabantba ülve mi is sokszor lementünk, akkori fiatalok. Vera testvérünk megkapta a nyelveken szólás értelmezésének ajándékát, és sokan kaptak rajta át prófétai szót. Így vezette rajta keresztül a Szentlélek majdnem két évtizeden át a rendszeres papi vezető nélküli imacsoportot. Mellette nőtt fel, talált rá a hívatás útjára, a Társaságra, s a Szentlélekben való megújulásra Piti Magdi testvérünk, s az Úr a tudója, hány papi hivatás.

A Társaság ötvenéves jubileumakor (1973) a körkérdésre: Mit szeretek és értékelek Társaságunkban? – ezeket válaszolta:

1. A Szabályzatban a modernséget, hogy minden lényegesre kiterjed.

2. Szellemünkben a szentlelkes életet.

3. Életstílusunkban a családiasságot.

4. Múltunkban az eszmékhez való hűséget.

5. Elődeink példájában az áldozatok, a rágalmak bátor vállalását, s hogy megőrizték és töretlenül átadták nekünk a Társaság szellemét, és megteremtették a Társaság anyagi alapjait is.

Ezeket szeretem, és semmi sincs, amit hiányolok, csak az, hogy nem élhetünk közösségben szabadon itt Magyarországon.

Nagy örömmel fogadta Vera szegvári kis otthonába a fiatalabb testvér nemzedékeket, vett részt lelkigyakorlataikon, képviselve a gyökereket, vitt ki minket a Kurca partjára, ahol a régi noviciátus is sokszor időzött. Voltak fiatal testvérek, akik az ő kis parasztházának deszkapadlós szobájában bemutatott szentmise keretében tették le a fogadalmukat Pünkösdkor. Majd, amikor már lehetett, s ameddig erői is engedték hűséggel és Magdi testvérünk segítségével járt fel a havi lelkinapokra. Magdi testvérünk egyre inkább átvette tőle a stafétabotot Szegváron, s állt mellette, mint fiatal testvér, támasz.

Vera saját maga kérte, s családjával így beszélte meg, hogy Gerendásra kerüljön szociális otthonba, ott látogatta őt hűséggel Magdi, s onnan hozta ki őt időről időre a saját plébániájára, a karmelita lelkigyakorlatos házba Zselepszky atya, régi jó baráthoz. Egyre kevesebbet értett a világból, egyre inkább az imádság világa volt számára biztonságos. Január közepén került Orosházára kórházba agyvérzéssel.

Nagy türelemmel viselt szenvedés után, 2007. február 5-én Vera testvérünk hazatért Teremtőjéhez. Hisszük, hogy a Szentlélek Úristennek magát egészen átadó testvérünk most már tapasztalja: Deus Caritas est.”

A Szociális Testvérek Társaságától kapott életrajzot közreadja Gila Vera unokaöccse: Majzik Ferenc

„40 évig volt harangozó és sekrestyés – ebből 34 évet Szegváron. Egész életét Istennek szentelte, szolgálta és segítette embertársait, ahogy erejéből tehette… Egyházközségi feladatát őszinte igyekezettel, Isten iránti nagy szeretettel és tisztelettel végezte… A karizmatikus megújulás egyik kitartó imádkozója lett, több mint 20 éven át. Fontos volt számára a hivatásokért való ima, áldozatvállalás. Békés, vidám, hálás természettel áldotta meg az Úristen. Készséges volt bármikor, bárkivel, bármeddig imádkozni, ha erre kérték őt. Nyugdíjas éveiben is vallotta és élte a szüntelen imádságot. Jó ember, türelmes szenvedő volt. Alkalmazkodó természettel áldotta meg az Úr. Munkájában és később a Szeretetotthonban is hasznára volt ez… Egyházi szolgálatát nehéz szívvel hagyta abba, de tudomásul vette gyengülő erejét. … 2007. február 5-én hívta magához az Úr és február 15-én volt a temetése. Nem mindennapi temetés volt, bár minden a szertartás szerint zajlott, mégis egy mennyei születésnaphoz hasonlított”

– írta Piti Magdolna az újságunkban (2007. április) megjelent emléksoraiban.Veronka néni

„Egy egyszerű sekrestyés, aki éveken át hűséggel szolgálta az Egyházat, és csendben imádkozott… Halála napján ez volt a szentmise olvasmánya: „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. (1Kor 1,27-28).”

A napokban volt Mindenszentek ünnepe, amikor a köztünk élő szentekre gondolunk, Ők azok, akik életük példájával tanítottak szeretetre, hűségre, odaadásra, Krisztus követésére.

Ma is hiányzik a szegvári közösségből jóságos lénye, ám az Örök hazában van egy közbenjárónk. Adjunk hálát az Úrnak, hogy ismerhettük, tanulhattunk tőle. Nyugodjon békében Isten Örök Országában!

Az összeállítást készítette: Szabó Irén

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

- Szegvár Online hirdetés -

- Szegvár Online hirdetés -

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató