Forrás: Szegvári Napló.
„Egymás után mégis mennek a nyughelyre.”
A legszebb hónap, a május, amikor illatos még a napsugár is, fű, fa, virág él és virul. Nekünk, szegváriaknak újabb gyászt hozott. Ketten mentek el szép csöndben, ahogy éltek.
Először Kőrösiné Piroska halálhíre rázta meg a falut. Súlyos műtétje és lábadozása közben reménykedtünk, hogy megerősödik, és családja körében folytatódik élete, de a látszólagos javulás csalóka volt, a lélek kész lett volna, de a test gyönge, ezért halkan, szinte bocsánatot kérve távozott.
Nagyszerű embert és pedagógust temettünk május 17-én. Igazgatóhelyettesként észrevétlenül tette a dolgát, szinte eggyé válva íróasztalával. Sose felejtem el a két órarend táblát, rajta gombostűkkel rögzített parányi csíkokkal, amelyek tanév elején és félévkor fejtörést okoztak neki, de mindig a helyére került tanár, tantárgy, hely, ahol tanítani kellett azokat.
A gyermekek nagyon szerették, nemzedékeket nevelt tisztességre, munkára, hazaszeretetre, anélkül, hogy a hangját egyszer is fölemelte volna. Példát mutatott emberségből, segítőkészségből, dolgozott értünk is.
„Az én vezérem bensőmből vezérel.” – írta József Attila, és ez rá tökéletesen illik. A benső vezérlés tette férje segítő társává, lánya és unokája biztos támaszává.
Szerette a szépet, színházba, moziba járt, míg volt vetítés a faluban, és sok éven át öltögette álmait a díszítőművész szakkörön a munkadarabokba.
Szinte hihetetlen erőfeszítéssel ápolta férjét, súlyos, gyógyíthatatlan betegsége idején szószerint véve esküjét: „egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ.”
A tavasz hozta a kórt, a tavasz vitte ki a vásárhelyi temetőbe, ahol családja is nyugszik. Béke lengje körül a sírt, amely befogadott téged Piroskánk!
„Ha emlegettek, köztetek leszek,
ha imádkoztok, veletek vagyok,
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
emlékem így áldás lesz rajtatok”(Reményik Sándor)
Még föl sem ocsúdtunk a búcsúzás szomorúságából, mikor 2 nap múlva futótűzként terjedt a hír, hogy Kulcsár Tiborné Manyóka, életének 90. évében átadta lelkét teremtőjének. Sajnos nem családja körében, hanem a szentesi kórház rideg falai közt magányosan, elhagyatottan. Ő is itt tanított férjével együtt, de Tibor korai halálával az özvegyek sorsában osztozva.
Gyöngyösorosziból költöztek le Tiszakürtre, először együtt, majd Manyó egyedül nevelte egyetlen unokájukat lányuk tragikus veszte miatt. A SORS nem kegyelmezett, Tamás felnőttként elhagyta az országot, így végképp magányra ítéltetett. Szerencsére a kis faluban szerették, figyeltek rá, befogadták közösségükbe, ahol még sokáig hasznossá tette magát nagy tudásával, gyermekszeretetével. Gyakran jött osztálytalálkozókra, nagyon szerette volt tanítványait, a falut. Olyankor Piroskánál szállt meg, végeérhetetlen beszélgetéseket folytatva egymással. Most már odafönt folytatódik a terefere.
Elmentünk a parányi kis Szolnok megyei falu temetőjébe. Ahogy a fényképen is látszott, egy kicsi urna rejtette a halott maradványait, virágok, koszorúk sorban, ahogy érkeztünk. Búcsúztatás, szép szavakkal, szép versek, zajtalan sírbabocsátás, alig tudtam szál rózsámat utána küldeni már zárult is a betonfedél, amelyet most már senki nem emel föl az örökkévalóságig. Kilenc évtized, tudás, szeretet eltűnt. Por és hamu lett.
„A Föld már elengedte (őket),
az égen egy (két) csillag ragyog, még mi emlékezünk rájuk.”
Orvosné Jaksa Mária
