Forrás: Szegvári Napló. A kiemelt fotó illusztráció.
Csodálatos az idei tavasz, amely községünk életét is szebbé tette. Ki ne örült volna a zöldellő, virágzó fáknak, parkbeli, ablakokban virító szépségeknek. Köszönjük ezt elsősorban a közmunkások szorgos kezének, de azoknak a hölgyeknek is, akik szívvel-lélekkel öntözik, kapálják a kútkörnyéki és Kurca-parti ültetvényeket.
Mennyivel másként néz ki a bolt előtti gaztermő szemétdomb, amit Kutas Imréné és önkéntes társai beültettek szárazságtűrő zöldekkel. Így már csak a takarék előtti rózsák maradtak, bár elég gyengécskék.
Szerencsére mások is látják a tennivalókat. Dobai János, kedves szomszédom pl. ecsetet ragadott, és bemeszelte druszája, Szent János szobrának talapzatát, aki hálásan fogadta a renoválást. Hiába, a Jánosok pénz nélkül is tesznek a faluért, gondolok itt szegény kőfaragónkra, Jani bácsinkra, aki magas kora ellenére állt föl az állványzatra, hogy megtisztítsa, renoválja köztéri szobrainkat. Legyen neki könnyű a föld áldozatos, hozzáértő keze munkájáért, aki figyelte őt biztos nem fogja elfelejteni sokáig.
A saját környezetüket szépítik azok is, akik most úr napjára, de korábban is levágták a füvet, nyesték a bokrokat, takarították a templomkertet összefogva nagy egyetértésben.
Az Isten is megáldja Bába Miklóst, Blaskovics Sándort és Szanyi Attilát, de mi is gyönyörködünk az eredményekben, a gyönyörű rózsákban, amiket gondoznak valakik, nem várva pénzre, csak úgy a rend kedvéért. Köszönjük, hisz visz arra utunk és üde színfoltja a falunak.
A Tiszai utcai játszótérről is szeretnék szólni: nőnek a facsemeték, Halál Ágikámék gondozzák a virágokat, nagy kár, hogy nem több kisgyerek használja.
Amiről írtam, örömforrás. Egyre többen ismerjük föl, hogy nem a sült galamb várása, hanem a fölpezsdült közösségi tevékenység viszi előre a falu fejlődését. Ha ezt látják a fiatalok, talán a szemetet sem dobálják szét, netán lehajolnak az eldobottakért. Isten adja, hogy ebben az irányban változzon a szemlélet, és az esetleges hiányosságokat ne a gyűlöletkeltésre hegyezzük ki, hanem kérdezzük meg, hogyan tudnánk segíteni. De szép is lenne!
Az egyetlen, amivel nem tudunk kortársaimmal megbékélni, az a közöny, egymás semmibe vevése. Hovatovább már senki se köszön senkinek, elmegyünk egymás mellett, mint a vadidegenek. Nem tanítjuk már köszönni a gyerekeket, sőt, ha mi öregek köszönünk, gyakran el se fogadják.
Mikor én idejöttem 44 éve, természetes volt. hogy még a férfiaknak is jó napot mondtam, mert én jöttem. Később már ők köszöntek előre, befogadtak. Sajnos az új lakcímváltók ezt nem teszik meg, talán azt hiszik, rajtuk kívül mindenki alacsonyabb értékű falusi, pedig ha tudnák, milyen értékek rejtőznek az emberekben, nem így gondolkodnának. Sajnos nem csak az újakról van szó, ez országos jelenség. Bedő Imre, a TIKTOK „oktatója” ezt a járványt a „sutyerákság” jelenségének nevezte. Ma is tapasztaltam a Malmi úton, csak mi voltunk a középkorú úrral a széles rónaságon egymás mellett, mégse köszönt. Szomorú. Az anya nem mondja gyermekének, hogy te is köszönj, ezért már felnőtt egy új nemzedék, aki nem tudja, hogy a fiatal köszön az idősnek, a férfi a nőnek, a beosztott a főnöknek, bár ezt nem pártolom, mert ő is beletartozik valamelyik kategóriába, Pár év múlva a mesterséges intelligencia vajon ezt a problémát meg tudja-e oldani a zombik korában?? Nehezen hiszem. Elindultunk a teljes elbutulás útján.
Orvosné Jaksa Mária
