Forrás: Szegvári Napló. A kiemelt fotó illusztráció.
Elnézést kérek, hogy szinte az egész lapot uralom, de a másik két cikk a júniusi számba íródott, csak az anyag túl hamar a nyomdába került, én meg lekéstem a lapzártát.
Kérem, most pontos leszek. Nagyon kínos és népszerűtlen lesz a mondanivalóm, mégis megírom, mert évek óta érzem, hogy imádott iskolám, ahol 25 évig dolgoztam, semmibe vesz nyugdíjas munkatársaimmal együtt. Régen, mikor idejöttem, kedves hagyomány volt, hogy jeles ünnep előtt összehívták a szakszervezet akkori tisztségviselői a nyugdíjas éveiket töltő volt munkatársakat az igazgatótól kezdve a takarító nénikig, hogy fehér asztalnál leüljenek, beszélgessenek egymással, töltsenek el 1-2 órát vidáman. Ez eltartott 2005-ig, mikor a szakszervezet fölbomlott, bár néha az önkormányzat érdemeinkre való tekintettel (?) vagy más okból megismételte. Mentünk is szívesen, vendégül is láttak. Utoljára az volt egy nagyszerű rendezvény, amikor négyen mentek egyszerre jól megérdemelt pihenésüket tölteni. Szokás volt karácsonyra üdvözlő kártyát küldeni, aminek örültünk, eltettük, és részemről ma is őrzöm őket. Évek óta ez is megszűnt, mert minek ezzel vergődni a taposómalomban? Az ünnep jön-megy, örüljünk, hogy élünk.
Nahát sikerült láthatatlanná tenni minket. Hiába szállnak közülünk egyre többen a sírba (lásd az idén) pedagógus napra se küldtek egy üdvözlő szót, egy szál virágot (?). Megértjük, hogy rohanás az élet, de mi itt a négy fal közt fél életünket adtuk az oktatásért, és fáj, hogy a saját kartásaink leírtak bennünket, vegetáljunk csak magunkban, mint egy kiselejtezett olajkályha. Az iskolából jövő, vagy oda menő gyerekek nem köszönnek már, ugye ez most nem divat, ha bemegyünk és mi köszönünk, el se fogadják. Szomorú és megalázó ebben a légkörben élni, mert mi és az általunk tanított nemzedékek még kaptunk nevelést. No, de ez már más témakör, ismételni meg nem tanácsos.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, helyzetünket legjobban a következő vers tükrözi.
Kerényi Grácia: Mi kell?
Kellenek még helyek,
ahol igazat mondanak.
Kellenek emberek,
kik nem motyognak orr alatt.Kellenek gyerekek,
kik tudást kérnek és hitet.
Kellenek öregek,
kik elfecsérlik szívüket.
Ámen
Orvosné Jaksa Mária
