Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Hagyomány

Kismesterségek a faluban

A nagy múlttal rendelkező Szegvár lakói ősidők óta ellátták magukat, közvetlen környezetüket vesszőkosárral, kassal, cserépedényekkel, faeszközökkel, bútorokkal, bőr dolgokkal, vályoggal, kovácsoltvas eszközökkel, szerszámokkal, díszekkel. 
Maguk készítették a fonalat évszázadok óta, amit meg is szőttek.

Vesszőkosár készítés
(Fotó: Kovács Lajos)
Vesszőkosarak kiállítása
(Fotó: Kovács Lajos)

A vesszőfonás mestersége, a kosárfonás a régmúltba nyúlik vissza falunkban. 
Sajnos a jövőjét nem látjuk, mivel jelenleg csak néhány idős ember és egy-egy fiatalember fon kosarat. A Háziipari Szövetkezetben abbahagyták ezt a tevékenységet még a nyolcvanas években. 
A durvább munkájú, hámozatlan vesszőt igénylő kaskötést szerencsére még többen tudják csinálni. 
A Tisza, Kurca, Kórógy ártere, vízpartja megtermi az ehhez szükséges fűzfavesszőt. 
A falutól nyugatra eső, a Tiszához, Kurcához közelebbi területeken még jelenleg is terem a hatvanas, hetvenes években telepített fűzfaültetvény. Az itt termesztett vesszőt főzték, hámozták, hasították. Ebből az anyagból készítették – néha még most is készítik – a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint fonott bútort. 
A kerek kosaraknak előbb a fenekét fonják meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket. A felső perem felé haladva végzik a fonást. Igen nehéz munka, igencsak ügyes kezet kíván a kosár, kaska peremének az elkészítése. 
Az ötvenes, hatvanas években Rozgonyi Pál kosárfonó mester még koporsót is készített főzött fűzfavesszőből. Ez olyan híres lett, hogy fényképe megjelent a magyar temetkezési szokásokat feldolgozó “Halálnak halálával halsz!” című könyvben. 
Híres és ügyes kezű kosárfonóként ismerték az újfalui Sebestyén Mihályt, aki a fonott fotelek mestere volt az ötvenes években. Az egész országban ismerték munkáját „szegvári vulcos fotel” néven. Az akkori Háziipari Szövetkezet forgalmazta. 
Közismert kosárfonóként dolgozott a faluban: Piti József, Bozó Pál a Réti-telepről, Szőke István volt tanácstitkár, Szőke János, az újfalui Szabó Sándor, Szécsényi János, aki a fűztelep vezetője volt nyugdíjazásáig, Hérány József, Bihari István a Réti-telepről, akinek fia is értő művelője a kosárfonásnak.

Gyöngyfűzés
(Fotó: Kovács Lajos)

A cserépedény készítést, a tálas, fazekas mesterséget is évszázadokon keresztül űzték a szegváriak. 
Az 1800-as évek első felében 15 család foglalkozott cserépedény készítéssel. 
Külön utcájuk is volt: a Tálas utca, a mai Batthyány utca. Tányért, tálat, szilkét, korsót, kantát, köcsögöt, locsolót, bögrét, butykost készítettek. 
Ügyességüket mutatja az arányos forma, valamint az óriástálak melyeknek a korongolása nem csak ügyességet kívánt, hanem erőt is. Abban az időben Orosházára, Kunszentmártonba is elvitték lovas kocsival a heti- és országos vásárokba az árut, melyek többsége mázatlan, úgynevezett vászoncserép volt.

Cserépedény kiállítás
(Fotó: Kovács Lajos)

A fonás és szövés ugyanolyan régi mesterségek falunkban, mint a kosárfonás, fazekasság. 
Nagyon régóta termesztenek lent, kendert, tenyésztenek juhot a gyapjújáért. 
A fonást sok gazda ismerte, csakúgy, mint a kender termesztését. 
A rossz idő beálltával késő ősszel, télen előkerült a guzsaly (gyalogrokka), később a rokka és az előkészített, megkártolt gyapjúból, tisztára kigerebenezett kenderkócból készült a fonál. A férfiak inkább kallantyúztak, a nők guzsalyon és rokkán fontak.

Rokka
(Fotó: Kovács Lajos)

A fonás jellegzetes társas munka volt. A fonóba járás a két világháború közötti időben jelentősen hozzájárult a falu társadalmi életének és a társas élet fejlődéséhez. A fonalat megfelelő munkálatok után elvitték a takácshoz, aki ezután elkészítette a vásznat, a háziszőttest. 
Sajnos szövőszék már nincs falunkban, de háziszőttest még őriz néhányat a falumúzeum. Ugyancsak láthatunk guzsalyt, rokkát is.

Szövőszék
(Fotó: Kovács Lajos)

A kötélverő, a köteles a kender rostjából, az úgynevezett “első szálakenderből” és a “szálakenderből”, valamint “kócból” készít kötélféleségeket. 
Fonó-, zsinórozó- és szálazó gépet használ. Az “első szálakenderből ” istrángot, rudazókötelet, kötőféket, a “szálakenderből” marhakötelet, ruhaszárító-, vízhúzó kötelet gyártott. A kócból borjúkötelet, madzagot állított elő. 
A kötélgyártás, a fonás hagyományát megőrizte a helyi kötélgyár (Szegedi Rostfeldolgozó Üzem), ahol a kötél számtalan fajtáját gyártják.
Nádazók, parasztból lett szakemberek, az épületek nádtetőjének elkészítését vállalták, iparszerűen űzték mesterségüket. A 20. század közepéig sok munkájuk adódott a községben, mivel a legolcsóbb tetőzetet ők készítették a szegény ember házára. A nádat a Kurca és a Kórógy ártere adta, amit télen levágtak, kévébe kötöttek, kúpba állítottak száradni. A következő nyáron már dolgozhattak a házon a nádazók. 
Először kisebb nádkévéket alakítottak ki, amelyeket megfelelő hosszúságúra feldaraboltak fűrésszel, vagy erre a célra kialakított nádvágóval. Ezeket a kicsi kévéket (csomókat) használták a berakásnál. A lelécezett tető fedését alul a csurgó felöl kezdték el. A tető hosszán egy sorba lerakott kis nádcsomókat horganyzott dróttal kötözték szorosan egymás mellé. A tetőn kívül dolgozó nádazó rakta le a kis kévéket, majd a drótot hosszú fémtűbe fűzve átdugta a nád között. 
Segítője a padláson áthúzta a tűt a dróttal és visszafűzte kívülre. A végleges lekötés előtt fából készült fogazott nádverővel felverték a nádat, hogy sima és tömör legyen a tető.
Kovácsmesterből több is volt a faluban. A patkoló kovácsok főleg a parasztok munkaeszközeit javították, készítették és a lovakat patkolták. 
A legrégebbi kovácsműhely a szélmalom környékén található, az épülete még mindig áll, a szerszámok nagy része is megvan. 
Az őrleltetni jövő gazdák, míg „lement az őrleni való” elvitték a lovakat patkoltatni, beadták az ekevasat élezni a sarkon lévő kovácsműhelybe. Ügyes kezű helyi kovács készítette a századforduló tájékán épült házak oromzáró díszeit, a szépen megmunkált kovácsoltvas kereszteket.
Legismertebb kovácsmester Magyar Pál, Magyar János, Magyar László, Magyar Mihály, Koczka Ádám, Száraz Mátyás, Szép Ferenc, Vígh József, Gajda Lajos, Gila György volt, emberöltőkkel visszanyúlva a múltba. A fiatal nemzedékhez tartozik Tóth Ferenc. Híres volt a Magyar dinasztia. 
Gyertyamártók (gyertyakészítők) is voltak valamikor falunkban. Erről tanúskodik a több háznál is feltalálható “gyertyamártó fazék”, ami a falumúzeumban is látható. 
A gyertyát régebben viaszból, később faggyúból gyártották. A gyertyamártás a szappanfőzéssel egyetemben asszonyi munka volt.
Főként birka- és tehénfaggyút használtak föl erre a célra. Mivel sok gazdának voltak méhcsaládjai, viaszgyertyához is lehetett anyagot szerezni. 
A gyertyamártó cserépedénybe egyharmad rész forró vizet, erre két harmadrész faggyút vagy viaszt öntöttek. A forró víz arra kellett, hogy mártás közben a faggyú vagy a viasz ki ne hűljön. A vízzel s faggyúval (viasszal) telt edénybe addig mártogatták a pálcikára kötött, előbb lenfonálból, később pamutból sodrott gyertyabelet, míg a gyertya kellő vastagságúra meg nem hízott.
A szappanfőzés az asszonynép dolga volt az önmagát ellátó, módosabb paraszt-háztartásban itt Szegváron is. A szappanfőzéshez zsiradék és lúg szükséges. Régente repce- és napraforgóolajból is készítettek szappant. 
Általában azonban az egész évben összegyűlt zsíros disznóhulladékot, marha és birkafaggyút szokták erre a célra felhasználni. A főzés ideje a húsvét előtti hetekre esett, mikor még nem volt légy, ami a zsiradékot beköpné és amikor még a szappannak való sem avasodott meg. 
Jó szagú, tiszta, fehér szappant csak tiszta zsiradékból lehetett főzni. A fehérszappan elkészültével került sor a lúgszappan főzésére. Ezt a fajta szappant faedények, színes ruhák, nagyon koszos fehérneműk mosására használták. Az volt az előnye, hogy jobban oldotta a piszkot. Az idős szegváriak szerint használták ótvar ellen is. 
A tanyán élő parasztember rákényszerült arra, hogy amit csak lehet maga készítsen el szerszámai, bútorai közül. 
Saját kezével végezte el a házkörüli javításokat. Télen, amikor a munkák zöme szünetelt, a hó vagy a sár miatt nehéz volt kimozdulnia a tanyából, előkerült a faragókés a vonókéssel együtt és a gazda hozzákezdett az új szerszámnyél készítéséhez, a favilla, a nagy gereblye javításához. 
Sok gazdának volt “csikója”, amit a bőr varrásához használt (satuként). 
Ő végezte a hám-, sokszor a bőr lábbeli javítását is. 
Azt hiszem, a tanyai életmód, meg a többi körülmény, amikről már szó esett, alakította ki a parasztember környezetének, munkaeszközeinek egyszerűségét, praktikusságát.

Népszokások

A szegvári ember jó kedélyű, mulatós, mint általában a magyar ember. 
Minden alkalmat megragad a szórakozásra, mulatásra. Különösen, ha elvégezte a munkáját, ha jól sikerültek az elképzelései. 
Manapság így mondják: „ha bejött az üzlet”. Víg kedélyét régen borral, pálinkával fokozta, mostanában sört iszik a szegvári magyar a kiskocsmákban, palackozott italok boltjában, mindenhol ahol lehet kapni. 
A pálinkafőzés viszont igen elterjedt falunkban. A gyümölcsérés idején rengeteg házban erjed az almából, szilvából, barackból készített cefre. Sok helyen a cseresznyét, körtét is cefrének dolgozzák fel. 
Mulatásra jó alkalom volt a lakodalom, névnap, születésnap, ballagás, eljegyzés, disznótor, húsvéti bál, farsangi bál, szüreti bál és még sorolhatnám.

Lakodalom

Ha a munkák királya a cséplés volt, akkor a mulatságoké a lakodalom.
Hónapokkal, sőt évekkel előtte kezdtek hozzá a készülődéshez. 
Hizlalták a disznót, marhát, nevelték a birkát, baromfit: “Kell majd a lakodalomra” mondogatták a “lányos ház”, “legényes ház” gazdái. 
Mindent alaposan megszerveztek, arra törekedtek, minél jobban érezzék magukat a vendégek, és természetesen az ifjú pár. No meg azért is: nehogy szégyenben maradjanak valami miatt. Az maradjon meg a falu emlékezetében: “ez igen, ez egy jó lakodalom volt, mindenki jól, mulatott, evett, ivott kedvére.”
A kitűzött esküvő napja előtt egy héttel kezdődik az intenzív készülődés. 
E hét minden egyes napjának megvan a sajátos tennivalója. Hívogató, csigakészítés, sütemény- és kalács sütés, disznóvágás, baromfi kopasztás. 
Csütörtökön este tartják a kállátót, pénteken a sátrat állítják, terítenek. 
Szombaton, az esküvő és a lakodalom napján, már ebédkor megkezdődik a mulatozás. 
A szegváriak szeretik a nagy lakodalmakat, melyeken akár több százan is részt vesznek. 
A hangulatot a megfogadott vőfély fokozza szellemes, sokszor sikamlós verseivel, odaillő rigmusaival. 
Ha meghívnak valakit a lakodalomba, egész családját elvárják. Természetesen ilyenkor a nászajándék is akkorára “méretezett”, amekkora a vendégcsalád létszáma. 
Másnap délelőttig mulat a násznép eszegetve, iszogatva, nótázva, táncolva. A vendég fogyaszthatja a saját borát is, bár általában minden lakodalomban gazdag az italválaszték. Vihetnek saját – erre az alkalomra készíttetett – tortát is, melynek a felszolgálása, feldarabolása külön színfoltja a lakodalomnak.

Névnap, keresztelő

A névnapot, keresztelőt általában hétvégén tartják a szegváriak. 
Ezeken a szűkebb-, közeli rokonság, a jó barátok, a család vesz részt. 
Míg a szülők a kisgyermekkel, a keresztszülők és a rokonság a templomban van, addig a nagyszülők a segítőkkel otthon főzik az ebédet. A keresztelőről hazajövet asztalhoz ülnek. Előtte adják át a keresztelői ajándékot: virágot, gyermeknek való dolgokat. Ha ebédet ad a család, akkor késő estig mulatnak, ha vacsorát, akkor késő éjszakáig. Az ebéd vagy vacsora több fogásból áll, csakúgy, mint a lakodalomban. Éppen ezért, valamint, ha sokan vannak, szokás kislakodalomnak is emlegetni a jól sikerült keresztelőt, névnapot. 
A keresztelő meghittebb vendégsereggel és körülmények között zajlik, mint a névnap. 
Az ételsertés-, birka-, marha-, tyúk-, kakas, csirkepaprikás, pörkölt, húsleves, sokfajta sütemény. 
Kezd elterjedni a hidegtál és a franciás ételek, saláták.

Disznótor

A disznótor, amellett, hogy nehéz és fárasztó munkát végeznek a résztvevők, jó indok a mulatozásra, evésre, ivásra. 
Korán reggel kezdik, amikor még alig pitymallik. 
A böllér segítői lehajtanak egy-egy kupica pálinkát, majd lefogják a levágásra szánt hízót. A böllér a már jól begyakorolt szúrással megöli. 
A vérét vájdlingba fogják fel, ami a legfiatalabb segítő dolga. A feldolgozás színhelyére való elvonszolás után elkezdődik a pörzsölés. 
Hajdanában szalmatűzzel, majd kézi pörzsölővel – melyben akácfával és kukoricacsutkával tüzeltek – mostanában pedig gázpörzsölővel végzik. A pörzsölés lényege nem csak a disznó szőrének (sertéjének) a leégetése, hanem a bőr pirítása, kaparással való vékonyítása. A pörzsölt hízó szalonnája sokkal ízletesebb, mint a vágóhidakon kopasztásos módszerrel készülté. 
Ezután következik a feldarabolás. Úgy darabolja fel a böllér, ahogy a háziasszony kívánja. Napjainkban szinte mindenhol fagyasztóládába rakják a kiporciózott húst, alig veszik igénybe a hagyományos tartósítási módokat: a sózást, füstölést. 
A kolbászt, szalámit füstölik, a szalonnát sózzák. Általában késő délutánra elkészülnek a sertés feldolgozásával. Késő estére megfő a paprikás, jönnek a vendégek. 
Ekkorra kisül a hurka, kolbász, pecsenye is, amit kóstolóként tálalnak fel a háziak. 
A finom és zsíros, fűszeres ételre jól csúszik bor és a sör, ezért hamar tetőfokára hág a hangulat. Késő éjszakába is belenyúlik a mulatozás. Leginkább a férfiak mulatnak, az asszonyok takarítják a munka piszkát, készítik az ismerősöknek, rokonoknak a kóstolót, amit másnap estefelé hordanak szét a család tagjai. A disznótorra a közeli rokonokat, jó barátokat hívják meg vacsorára.

Eljegyzés

Az eljegyzésnek szép hagyománya és kialakult forgatókönyve van.
Kellemes színfoltja a család életének. Előjele a lakodalomnak. 
Ettől kezdve készülnek rá nyíltan. Napjainkban “kislakodalommá” bővült rengeteg vendéggel, sok és nagy ajándékokkal az ifjú pár részére. 
Valamikor csak szűk családi körben tartották. 
A közeli és távoli rokonság, a családok barátai vesznek részt rajta, meghívás alapján. Egyik helyen eljegyzési vacsorát, más helyen eljegyzési ebédet tartanak. 
A zenekar elmaradhatatlan kelléke mostanában az ebédet, vagy a vacsorát követő mulatozásnak. Az ételek változatosabbak, mint a lakodalomban, több fogásból állnak, mivel kevesebb vendégnek készülnek.

Ballagás

A ballagás – legyen az általános iskolai vagy középiskolai – az utóbbi kettő-három évtizedben elterjedt, mulatozásra, ünneplésre kiváló alkalom. 
Bizony, ha nem kapna az ünnepelt olyan sok ballagási ajándékot, azt hihetnénk nem is az ő tiszteletére van a rendezvény, hanem azért, hogy alkalom legyen a felnőtteknek a mulatozásra. 
A vendégek névsorát a család állítja össze, most beleszólhat a ballagó ünnepelt is, kik legyenek meghívva. Általában közeli- és távolabbi rokonok, ismerősök, barátok kapnak meghívót a ballagásra. 
Az ebédre csak a közeli rokonok és barátok. A meghívott vendégnek virágot és ballagási ajándékot illik vinni, amit leginkább az iskolában adnak át az ünnepeltnek. Az értékesebb ajándékot az ebéd alkalmával kapja meg. A ballagási ebéd ételei hasonlóak a névnapon, vagy a lakodalomban feltálalt ételsorhoz. A felnőttek késő estig mulatnak, beszélgetnek, sokszor még táncolnak is.

Ballagás a Forray Máté Általános Iskolában

Bálak

Farsangi-, szüreti-, húsvéti-, aratóbálra mostanában ritkán mehetünk el, mert ritkán szerveznek ilyet. A két háború között, a háború után az ötvenes években nagy hagyományuk volt. 
A farsangi bálat álarcos bálnak, a húsvéti bálat locsolóbálnak nevezték az itteniek. 
Sokszor tartottak olyan bálat, melyen vacsorát (birkapörkölt, marhapörkölt) tálaltak fel. Ezt bankettnak nevezték. 
Napjainkban a kisiparosok baráti köre, az értelmiségiek csoportja, a művelődési ház, a kocsmák, éttermek szoktak rendezni bálakat, bankettet. Igen felkapott lett a bankett. 
A civilszerveződések: a tűzoltók, polgárőrök, vadászok tartják mostanában. 
Úgy tűnik kezdenek feléledni a bálak és a bálozási szokások. 
Egy új bálforma is megjelent falunkban: a jótékonysági bál.

Bál a Művelődési Házban

Búcsú

A szegvári búcsú mindig híres volt. 
Az estéjén tartott bál még inkább, mindig a szeptemberi első Mária nap közelében. 
A búcsú idején sok vendég látogatja meg a szegvári családokat, sokan jönnek el a Mária napi körmenetre. 
A faluból elkerültek, ha tehetik, ekkor hazajönnek, ahogy mondják: “szegvári levegőt szívni, mert az olyan jó!” 
A családoknál ünnepi ebéd készül, még ott is ahová nem jöttek vendégek. 
A délelőtti szentmisét követő körmenet a templom körül, igen népes, hiszen részt vesznek rajta a vendégek, a hazalátogatók is.

Kirakodóvásár a Kossuth téren

Temetés

A temetési szokások – halott mosdatás, öltöztetés, virrasztás, siratás, ravatalozás, búcsúztatás, temetés – hasonlóak a környék településein meglévő szokásokkal. 
A gyászoló család értesítéseket küld a távol lakó családtagoknak, jó ismerősöknek, barátoknak, melyben közlik a temetés pontos idejét és helyét. 
Egyidejűleg a megyei- és a helyi lapban is közhírré teszik a halálozást. 
A temetésre mindazok elmennek, akik valamilyen kapcsolatban álltak az elhunyttal. 
A halott lelkiüdvéért misét mondatnak, melyet a szűkebb család tagjai hallgatnak. 
A közeli barátok, ismerősök, ha nem tudnak megjelenni a temetésen, részvéttáviratot küldenek. 
A községben két temető van.

Öregfalui temető

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató