Történelem

A település több mint hétezer éves

Nem véletlen, hogy a települések hol jönnek létre: vizek partján, gazdag növényzettel, állatvilággal rendelkező területeken, utak csomópontjában, folyók átkelőhelyeinél, jól védett magaslatokon…. 
Ezeket a helyeket az ember réges-rég megtalálta. Felfedezte a hét-nyolcezer évvel ezelőtt élt ember a Kurca és a Kórógy folyócskák találkozásának a környékét is, a közeli Kontra-tó magas partját. 
Bármennyire is dicsekvésnek tűnik, Szegvár egyike a legrégibb folyamatos kultúrát őrző helynek, ahol ember tevékenykedett, kultuszt folytatott. 
7000-8000 évre visszamenőleg majd minden kor termelési, kultikus és művészeti emlékei megtalálhatók a szegvári Falumúzeumban és a szentesi Koszta József Múzeumban.
A Körös-kultúrát követően, időben később, az újkőkor második felében egy másik mediterrán kultúra alakult ki a Tisza mentén.
Szegvár-tűzkövesen a Tiszai-kultúrának egy nagy telepe jött létre. 
Ez a kultúra – a vonaldíszes kerámia alföldi csoportja – időszámításunk előtt 4450-4035-ig élhetett ezen a területen. Hatalmas mennyiségű régészeti lelet: csiszoltkőből készült kőbalták, kővésők, csonteszközök, vonaldíszes kerámia-töredékek, őrlőkövek bizonyítják, ez a telep a környék központja lehetett abban az időben. 
A legértékesebb leletet – a Sarlós Isten szobrát Hódmezővásárhelyen láthatjuk az ottani múzeumban. A szentesi Koszta József Múzeum hajdani igazgatója Csalog József találta tűzkövesi ásatása alkalmából. Nálunk a Falumúzeumban csak egy másolata látható.
Rézkor embere pásztorkodó, állattenyésztő ember volt. Ebből következik, kevés lelet maradt fenn tőlük.
A rézkort követő bronzkort szintén kevés lelet dokumentálja falunkban. 
A Kórógy medrében egy bronzból készült lándzsahegyet találtak. Ezen kívül rúnák, településnyomok, seprődíszes fazéktöredékek jelzik az itt élt ember nyomát.
A vas korszak népeit már név szerint is ismerjük. 
Környékünkön a szkiták, kelták, dákok éltek jelentősebb ideig.
Kerékpárra ülve rövid idő alatt eljuthatunk az újfalutól keletre fekvő homokbányához. A homokbánya melletti homokdomb-vonulat legmagasabb pontjáról belátható az Orom, ahol gazdag régészeti lelőhelyeket tártak fel. Például szarmata temetőt és településrészletet gazdag leletanyaggal az időszámítás szerinti 200-300-ból. 
Bármerre járunk falunk határában, szinte mindenütt rábukkanunk a szarmaták jellegzetes szürke színű edénytöredékeire. 
Nagy falujuk lehetett valahol a temetőjük környékén. 
A Falumúzeumban szarmata gyöngyöket ékszereket, ruhadíszeket láthat az érdeklődő. 
Régészeti leletek bizonyítják: környékünkön a gótok, majd a hunok is feltűntek Attila hun király halála után, 454-ben a gepidák foglalták el Szentes közvetlen környékét is. Szegváron két gepida lelőhely ismert. 
567 után megjelentek az avarok a bővízű Veker, Kurca és a Kórógy partján. Az oromi homokbánya területén nagy avar temetőt találtak a régészek. 
Mintegy 250 koraavar sírból mintegy 900 állatcsont került elő. Egy-egy sírban 3-4 állat (juh, marha, kecske, ló) csontját találták meg. A “szegvári” avarok, bár még régészeti bizonyíték nincs, valószínű megélték a magyar honfoglalást.
Anonymus: Gesta Hungarorumában így tudósít (természetesen az esemény után) a mai Szegvár környékének a magyarok által való megszállásáról: “….majd a Bőd-révnél átkeltek a Tisza folyón. Innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. …”
A honfoglalás után a község határát három közösség szállta meg. A ll. századot csak kettő élte meg. 
A mai falutól északra Sáp falu terült el, Sajt faluval volt határos. Sáptól délre a mai Szegvár elődje, akkori néven Zeegh (Szeg) falu. Ettől délre, közvetlenül a Kurca melletti magaslaton Szentgyörgy, majd Leng falu. A 14-15. század fordulójának környékén Sáp és Leng falu megszünt. Szentgyörgy és Zeegh (Szeg) falvak megerősödtek.
Szegvár legrégebbi birtokosai a magyarok megtelepedése után a fejedelmi család, a Bor- Kalán nemzetség és vele rokon Szeri Pósafiak voltak. 
1506-ban Dóczy János lett a földesúr, aki egy udvarházat épített a Kurca partjára. 
Az erős fallal körülvett castellum kiemelkedő erősségnek számított ezen a tájon. 
A 17-18. században már a “Szeg” névhez hozzáragadt a “vár” szó, így lett Szegvár az ősi település neve.
A török hadak először 1528-ban vonultak át a falun. Véglegesen 1552 augusztusában került török megszállás alá. Ez idő alatt a település élhette a hagyományos életét. 
A szegváriak 1557/58-ban 20 ház után fizettek adót, 1560-ban 13 ház, 1570-ben 27 ház,1578-ban 30 ház után. 1632-ben 14500 akcse adót fizetett a falu lakossága. (1 kg búza ára 12 akcse volt.) 
Szentgyörgy falu lakói (a mai Kórógyszentgyörgy) 1557/58-ban 31 ház után, 1560-ban 30 ház után, 1570-ben 54 ház után, 1578-ban 51 ház után fizettek adót. 1632-ben 23266 akcse adót fizetett Szentgyörgy falu lakossága. 
Az adószedők listáiból, a defterekből, jól követhető a két település lakóinak száma.

Szegvár második születésnapja

A török kiűzése után – 1686 – és az azt megelőző 40-50 évről kevés írásos emléket találtunk. A fennmaradt néhány irat pusztaként említi a települést.
1722-ben Gróf Károlyi Sándor vásárolta meg a szegi pusztát. 1723-ban hozzákezdett egy majorság létesítéséhez. Első dolga volt a romos Dóczy udvarház helyére egy kastélyt építtetni, amit néhány év múlva már használt is.

Mivel igen kevesen lakták a falut, ezért Heves- és Nógrád megyei birtokairól katolikus magyarokat telepített ide. 
A kis telepes község a három éves adómentesség és más kedvező feltételek jóvoltából olyan gyorsan gyarapodott, hogy Csongrád vármegye nemesi közgyűlése a hatalma (bíráskodás, közigazgatás) alá vette a megfelelő törvények értelmében. 
A közgyűlés dátuma: 1727. december 22. Ez a dátum tekinthető Szegvár második születésnapjának. 
Az elsőt nem ismerjük, valahol a 13-14. század tájékán, vagy még korábbi időkben kellene keresnünk. 
Az uradalmi gazdálkodás Szegvárra való telepítésével tovább szaporodott a falu lakossága. 
1737-ben 41 család, 1745-ben 99 család, 1759-ben 267 család, 1773-ban már 354 család, vagyis körülbelül 2083 fő lakta a falut és a Károlyi birtokot. 
A továbbiakban így alakult a község lakóinak a száma: 1805-ben 2711 fő, 1825-ben 3689 fő, 1845-ben 5535 fő, 1870-ben 5611 fő, 1900-ban 7249 fő, 1930-ban 7979 fő, 1941-ben 7959 fő, 1949-ben 7580 fő, 1960-ban 6970 fő, 1980-ban 6080 fő, 1992-ben 5391 fő, 1997-ben 5260 fő. 
A 18. században tovább fejlődött a község, lakóinak száma emelkedett annak ellenére, hogy hatalmas természeti csapások és járványok pusztították. 
Pestis, kolera, diftéria tizedelte a lakosságot. Aszály, árvíz, tűzvész vitte el a termést, az emberek javait. 
Az 1760-as években Csongrád vármegye megvásárolta a már elég rossz állapotban lévő Károlyi kastélyt és felújítás címén egy szép barokk megyeházat épített a telkére. Ez az épület lett 1776-tól egészen 1883-ig a vármegye háza. Ez idő alatt Szegvár volt a vármegye székhelye.

Ez a század már békésebb időszak a község életében. 
A falu még mindig a Gróf Károlyi családé. Bizonyos önkormányzati joggal rendelkeztek. 
A községi elöljáróság élén a főbíró, később a bíró állt. A falu jegyzője mindig írástudó, tanult ember volt. A közbiztonságra a helység hadnagya ügyelt. 
A falut szolgálta a kisbíró, borbíró, székbíró, adószedő, templomgazda, bakter, pusztacsősz, tömlöctartó, gulyás, csordás, kondás, kanász, községi kocsis, csikós, harangozó, plébános, tanító, kántor, kántor-tanító. 
A falu első tanítója Forray Máté 1745-ben került Szegvárra. 1795-ig szolgálta a falut, az eklézsiát. Nyugdíjba menetele alkalmából egy Nepomuki Szent János szobrot állíttatott a legrégebbi Kurca hídhoz a Kurca partjára. A szép barokk szobrocska szépen felújítva még ma is áll.
A községnek 1739 óta van plébánosa. Ekkor szentelték fel a Károlyi család által, a régóta meglévő kápolnára épített templomot, amire 1753-ban Gróf Haller Istvánné építtetett tornyot.
A templom zsindelyes tetője és a torony 1928. augusztusában leégett. 
Még abban az évben újjáépítették. Ugyanekkor a karzatot is megnagyobbították, oldalbejáratot és orgonát is készítettek. Fennállásának 250. évfordulójára a hívek adományaiból renoválták 1989-ben. Felújították a barokk szentélyt is.
A reformkor idején tovább gazdagodott a község. A lakosság “szabadmenetelűekre” (ezek voltak a házzal és földdel bíró gazdák) házzal rendelkező és ház nélküli zsellérekre és jobbágyokra oszlott.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején szinte az egész falu fegyvert fogott. Sokan mentek el nemzetőrnek Kossuth Lajos hívó szavára, aki 1848. október 2-án Szentesről jövet Szegváron is megállt és beszédet is mondott. A Kossuth-kultusz ekkor kezdődött falunkban, mely talán most is tart. E kultusz a nagy államférfi iránti szeretetben nyilvánult meg. A Kiegyezés évében a falu díszpolgárává választotta a képviselő-testület.
1894-ben, halála után a vármegyeház terét Kossuth térnek nevezték el. 1992-ben pedig szobrot állított emlékére a hálás utókor, arra a helyre, ahol a beszédét mondhatta 1848-ban.

Szentesre költözik a vármegyeház

A 19. század második felében ugyanazok a természeti csapások nehezítették a lakosság életét, mint a korábbi években. Bár a gazdálkodás körülményei fejlődtek, mivel a földesúrtól való függés megszűnt, azonban a kincstárnak fizetendő adó sok szegvárit szegényített el.
1883-ban Szentesre helyezték át a megyeszékhelyet. Ez tovább rontotta a község helyzetét, mert ezután még lassabban “folytak” az ügyek. Az az igazság, alig mutatható ki – a több, mint száz év alatt – valami objektív dolog vagy eszmei érték, ami annak köszönhető, ami azért jött volna létre, mert a megye székhelye volt Szegvár. Talán a lakosság száma lett nagyobb. 
1885-től élénkülés következett be a községpolitikában. 
Megalakították a Vöröskereszt Fiókegyletét, létrehozták a Polgári Olvasókört és a Függetlenségi Kört. Ettől kezdve egymást után alakultak a körök, egyletek egyesületek. Sok tagja volt az Újfalusi Olvasókörnek, a 48-as Népkörnek. 
Ez idő alatt nagyobb fejlődés következett be a község életében, mint történelme során bármikor.
Az I. világháború kitörése és kegyetlen, sok halált hozó évei megakasztották ezt a jól érzékelhető fejlődést. Újra tanyát ütött községünkben és a hozzátartozó tanyavilágban a szegénység, a nyomor és a gyász. Nem csak emberéletben okozott nagy és felejthetetlen kárt a háború, hanem a gazdaságokban is. Sok gazdaság ment tönkre. Az ezt követő békeidő létrejöttét a gazdaság fellendülésén és a civilszerveződések szaporodásán mérhetjük le.
Ez az időszak az, amikor az újfalu kezdett benépesülni, mivel szinte ingyen lehetett itt telekhez jutni. Az építőanyagot pénz híján is elő lehetett állítani: vályogot vert nyáron, nádat vágott télen a leendő háztulajdonos. A szorgalmas szegény ember két éven belül tudott magának házat építeni.
A II. világháborúig újra megerősödött a község gazdaságilag. 
Igaz, hogy a földtulajdonosok 64%-a a meglévő földterületnek csak a 37%-ával rendelkezett, de a kubikosnak, napszámosnak, cselédnek volt munkája, megkereshették a kenyérre valót. A világháború kitörése, az ország háborúba lépése hamarosan mutatkozott a lakosság életszínvonalán. 
1944-ig folyamatosan romlott az élet. Különösen azoknál a családoknál, ahol a családfő, a család férfi tagjai a fronton voltak. Sok évnek kellett eltelni, míg visszatért az élet a rendes kerékvágásba. Ez nem ment simán. 
A földosztás és a forint bevezetése reményt keltett a szegváriakban is. Több, mint 1000 földigénylő kapott néhány hold földet fejenként, családonként. Az új földbirtokosok nem örülhettek sokáig földjüknek, mert 1948-49-ben megkezdődött a termelőszövetkezeti csoportok alakítása. 
Először a legszegényebbek álltak össze önként kevés földjüket közösen művelni, majd a Rákosi-rendszer erőszakosan, kegyetlen módszereket használva alakította egymás után a szövetkezeteket. A gazdákat kényszeríttették a belépésre. Földjüket, szerszámaikat, állataikat a “közösbe” kellett vinni. Így ment ez egészen 1956-ig, amikor is október 23-a után a budapesti forradalom sikereinek példájára Szegváron is győzött a forradalom. 
Első komoly intézkedése: a község történetében a harmadik szabad választás kiírása és megtartása volt. (Az első szabad választás 1848-ban, a második 1860-ban volt, amikor visszakapta a község az önrendelkezési jogát a királytól.) Nagy részvételi aránnyal megválasztották a lakosok az új tanácsot. A forradalom leverése után még sokáig működött, de a bekövetkező diktatúra azt is elsöpörte, csakúgy, mint a forradalom többi vívmányát.
Az élet folyt tovább a településen. 
Jó és rossz évek követték egymást. Bevezették a villanyt minden házba. Elkészült a víztorony, amely lehetővé tette a vezetékes ivóvíz minden utcába való eljutását, majd az egyes házakba történő bevezetését. 
Korszerű orvosi rendelő is épült. A hatvanas évektől kezdődően egyre jobban éltek az emberek. Ekkor kezdett igazán fejlődni a falu. Sok ház, kultúrház, községháza, áruházak, tantermek épültek, és még lehetne sorolni a fejlődés jeleit.
Megélhetési gondok nem voltak. 
A helyi mezőgazdasági szövetkezet igen eredményesen gazdálkodott, biztos jövedelmet biztosított tagjainak, a lakosság többségének. 
A “háztáji gazdaságok” jelentős többletjövedelmet termeltek a nyolc óránál sokkal többet dolgozó embereknek.
A rendszerváltás pezsgést hozott a gazdasági életbe, bár a mezőgazdasági szövetkezet megszűnt, de fennmaradt a takarékszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet (ÁFÉSZ), valamint rengeteg kisvállalkozás jött létre. 
A pezsgés inkább a politikai életre mondható. Falunkban is megalakultak a pártok, bár nem nagy aktivitással tevékenykednek. A falu most is szépül, új házak épülnek, utakat, járdákat építtet az önkormányzat. 
Talán a jövője még szebb lesz ennek a csodálatos múlttal rendelkező településnek.